Régi gyűjtők, mai befektetők

Borda Lajos és felesége 1977-ben nyitotta meg magánantikváriumát Pesten. Mostanra a Borda név fogalom és tisztelet tárgya lett a szakmában. A bevételt ígérő árverések világa soha nemvonzotta, pedig ritka kincseket őrzött üzletepolcain. Úgy döntött, hogy a nehezebb,de számára több örömöt kínáló utat választja: különlegesen szép és hasznos könyvekkiadásába fogott.– Amikor a Balzac utcában megnyílt a Borda-antikvárium, még az állami boltok uralták a használtkönyv-piacot. Csak néhány vállalkozó merészkedett e területre. Hogyan került a régi könyvek bűvkörébe?– Az ember először könyvet kezd gyűjteni, azután elindul lassan visszafelé az időben. Előbb a hely- és családtörténet foglalkoztatja, a legtöbben ezzel kezdik. Így kezdtem én is. A hetvenes évek elején fotósként dolgoztam az ELTE élettani tanszékén. Sok időm volt. Szemben, a Múzeum körúton működött néhány antikvárium, azokba járogattam meg az Állami Könyvterjesztő Vállalat árveréseire. Ott ismertem meg Glóriát, a feleségemet, aki „könyves” volt, tehát szakmabeli. A Balzac utcai boltot azután közösen nyitottuk meg 1977-ben. Pesten mi voltunk az első antikvárius vállalkozók, Budán már voltak hárman: a Lőrincz, a Forgács és a Budai Téka.– A Balzac utcai üzlet elsősorban arról volt híres, hogy ott lehetett megvenni a szocializmus éveiben a tiltott irodalmat: Cronint, Szabó Dezsőt, Szolzsenyicint.– Azért voltak ott már öreg, könyvészetileg érdekes darabok is meg az állami kereskedelemben nem kapható anyag. Tehát az olvasók és a gyűjtők is találtak maguknak valót. A rendszerváltozás után azonban egyszerre mindenhez hozzá lehetett jutni, nem voltak már „bés” könyvek. Így ezek elveszítették különlegességüket, érdekességüket, sőt hamarosan új kiadásban is megjelentek. Az áruk is a tizedére esett vissza.– Van különbség gyűjtő és olvasó között?– Némi túlzással, a gyűjtő nem olvas. Számára a könyv mint tárgy, mint kultúrhistóriai emlék érdekes, izgalmas. A gyűjtő tud örülni a tárgynak, esetünkben a könyvnek, kéziratnak. Tudja szeretni. E profilváltás miatt is jöttünk el 1993-ban a Balzac utcából a Madách térre, ebbe az emeleti helyiségbe, ahol mostanában már nincs nyitva tartás sem, csak bejelentkezés alapján fogadunk vendégeket. Arra készülünk, hogy egy év múlva elköltözünk Zebegénybe, elvisszük az antikváriumot, és elsősorban azzal foglalkozunk majd, ami már az utóbbi években is fontosabb volt számunkra a kereskedésnél: szak- és bibliofil könyvek kiadásával.– Éppen most, a nagy befektetések korában vonulnak ki a piacról?– A magyar könyvészeti szakkönyvkiadásban fél évszázadig nem sok történt, tehát igen nagy az elmaradás. Ezek a monográfiák persze nem sok embert érdekelnek a szakmában – tegyük hozzá, sehol a világon –, de számomra nem mint könyvek, hanem mint értékhordozók és -teremtők fontosak. Megjelentettük például a Műgyűjtő Magyarok című sorozat első két kötetét, Skultéty Csaba és Haiman György könyvtárának katalógusát. Most készül a harmadik és a negyedik kötet. A piacon a könyvek arctalanul cserélnek gazdát. Régen szokás volt az ex libris, ma már nem az. Régen a tulajdonosok beírták a nevüket a könyvbe, mert úgy érezték, hogy őrzőik a köteteknek. A Műgyűjtő Magyarok esetében ehhez a hagyományhoz szeretnénk visszatérni. Korábban folyamatosan készítettünk könyvajánlókat, ma már ezekkel is felhagytunk. Ám egy-egy hozzánk kerülő nagy magángyűjteményt történetileg, szakmailag feldolgozunk, kiállítunk, bemutatjuk a tulajdonosát. Így kerül az anyag a vevők elé. Csak színvonalas gyűjteményekkel foglalkozunk, olyanokkal, amelyek vagy a tartalmuk, vagy a tulajdonosuk, esetleg a nyomdászuk, a kötésük miatt képviselnek jelentős értéket. Mivel az anyag dokumentált, benne szerepel a volt tulajdonos ex librise, ismét lesz múltja is. Nem mindegy ugyanis, hogy egy könyv kinek, kiknek a tulajdonában volt. Tragikus figyelmetlenség például, hogy a könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc saját tulajdonú köteteinek egy részét a két világháború között duplumként, tehát felesleges példányként eladták.– Vannak-e divatok a könyvpiacon?– Divat mindig van. Ma például egy dedikált kötetért többet adnak, mint egy kéziratért. Ezek persze néhány év alatt elmúló jelenségek. A magyar antikvár piac most igen jó állapotban van, Kelet-Európában ma Budapest vezeti a mezőnyt. A vidéki üzletek azonban szenvednek, érdemleges színvonalat nem tudnak elérni, ez is mutatja, mennyire tönkrement az ország az elmúlt évtizedekben. Mi azért dolgoztunk, hogy nívós piac jöjjön létre. Ugyanakkor a régi könyv becsülete csökken, hiszen a könyvgyűjtéshez műveltség kell, sőt örök tanulás. A régi generáció gyűjtött, a mai befektet. Ebben a században virágzott az antikvár könyvkereskedelem, hiszen a két világháború embertömegeket tett tönkre, és állandó volt a piacon az utánpótlás a széthullott egyházi, főúri, határon túli könyvtárakból. Ez az anyag, úgy tűnik, elfogyott. Néhány évtizede még olcsón lehetett értékes könyvekhez jutni, ma minden darabnak keményen meg kell fizetni az árát. Ráadásul éveket kell várni arra, hogy a befektetés megtérüljön, hogy az ár valamivel feljebb menjen. Sok az árverés is, megszűnt az, ami igazán élvezetes volt a könyvgyűjtésben, a böngészés. A polcokon nincsenek említésre méltó könyvek, hiszen az antikváriusok hátul, a raktárban árverésre gyűjtik az anyagot.– A konkurencia bizonyosan örül a hírnek, hogy Bordáék kivonulnak Budapestről.– Felnőtt egy könyves generáció. Mi ennek a piacnak nem vezetői, csupán résztvevői vagyunk. A bevételünk mennyiségét tekintve nem is játszunk túl nagy szerepet. Nem a napi forgalomból élünk, nem a böngészőkből, ahhoz ugyanis utcai, nem pedig emeleti üzlet kellene. Az utcai üzlet pedig közönséges taposómalom, amely mellett nem jut az embernek ideje semmire, amit fontosnak tart. Én szeretem a könyveimet, nehezen is válok meg tőlük. De az a legfontosabb, hogy tovább kell lépni. Ez a mostani üzletforma működik, de nem fejlődik. Pedig mindig újat kell kezdeni, és számomra ez nem a megszokott irányba és módon képzelhető el. Nekem most a könyvkiadás jelenti a fejlődést, méghozzá az a fajtája, amelyik nem százszor megjelentetett szövegeket ad ki újra, hanem eredeti, új értéket teremt. A mi szerepünk lezárult azzal, hogy a magyar könyvpiac ott tart, ahol tart. Fontos lett az igényesség. Ami van, és ami lesz, azt örömmel és nem irigységgel szemlélem. De ebben már nem tudok részt venni, mert nincs hozzá elég erőm. Legutóbb egy Vörösmarty-kéziratért, a Bordalért tizenhétmillió forintot fizettek ki egy árverésen. Ez már nem az én versenyem.– A Borda-antikvárium könyvkiadóként is bizonyított, hisz évente rendre megkapják a Szép Magyar Könyv díját. Köteteikről mindenki elismeréssel beszél, ám ezek távolról sem tartoznak a nagy példányszámú művek közé.– Ezek a szak- és bibliofil könyvek nemcsak drágák, hanem értékesek is. Az érték pedig kortalan. Nincs más célom, mint hogy kiadjam tíz év alatt A bolondok hajóját, Sebastian Brant művét az eredeti német szövegget, valamint Márton László fordítását. Ez már szinte a rögeszmém. Ha nem is dantei nagyságrendű költemény, de világirodalmi hatásában ahhoz mérhető, és magyarul még soha nem jelent meg. Meggyőződésem, hogy a magyar kultúra számára fontos ez a mű. A kiadása nagyon időigényes, mivel Orosz István, aki a tíz részhez a rézkarcokat készíti, nem tud gyorsabban haladni, és nekem sincs elég pénzem, hogy a bőrkötést, a nyomdát, az eredeti illusztrációkat gyorsabban kifizessem. Ez bibliofil kiadás, tehát nem mindegy, hogy milyen a könyv. Főként nem a mai világban, amikor tömeges az igénytelenség és az ízlésrombolás. Ennek hatását pedig nem szabad alábecsülni, mert ha mindig csak az ócska, a talmi van az emberek szeme előtt, akkor azt előbb-utóbb szépnek fogják látni. Ha az igényeket méricskéljük, a Marica grófnő bizonyosan nyer A kékszakállú előtt. De mindenki tudja, hogy kulturális súlyát tekintve melyik mit képvisel. Én nem a közízlést szeretném szolgálni, hanem hosszú távra hozok létre értékeket.– Értékelik ezt vajon a kortársak?– A könyvészeti kiadványaink igényes, szép kivitelben készülnek. Mondják: drága. Én azt mondom, drága a sült krumpli a McDonald’s-ben, de egy könyv, amely szép és hasznos, amelybe sok értéket tettek, az nem drága, csak sokba kerül. A szakkönyv soha nem lehet olcsó, mert azt meg kell becsülni. Mit ér az a nemzet, amelyik egy korsó sör árára tart egy védett értéket? Itt az érték a tartalomban és a kivitelben van. Évente legalább egy komoly szakkönyv megjelentetését tervezzük. Most készülünk az Offizium Rákoczianum, vagyis az I. Rákóczi Ferencről elnevezett imádságoskönyv történetének és szövegének kiadására. Ezt a kétszáz éven át igen divatos imádságoskönyvet, amelyről még nem jelent meg monográfia, Knapp Éva tudományosan feldolgozta, mi pedig szép formában kiadjuk. A millenniumra pedig, szintén Knapp Éva munkájának eredményeként, megjelentetjük Szent István király ábrázolásait 1850-ig. Ehhez – rendhagyó módon – kaptunk támogatást.– Semmiképpen nem érthető, miért kezd valaki olyan vállalkozásba, amelytől semmiféle hasznot nem remélhet. A Borda-kiadványok még nagykereskedelmi forgalomban sem kaphatók, kizárólag az önök üzletében lehet megvásárolni őket.– Értéket teremteni értékesebb, mint hasznot termelni. A könyvészeti szakkönyvek kiadása a nemzet számára nagyon hasznos, mi ezt tartjuk most fontosabbnak, nem a kereskedést. Az antikváriusi munka már csak a harmadik helyen van az életünkben. Van, aki ront a világon, van, aki nem csinál semmit, és van, aki javít rajta. Mi szeretnénk ez utóbbiak közé tartozni. Mondtam már, hogy rögeszmém A bolondok hajója. Nagyon sokat is tanultam belőle. Például: „Ki a múlót gyűjtögeti, lelkét ganajba temeti.” Amikor kitalálom, hogy mit akarok, nem azt nézem, mennyi pénzem van, hanem megpróbálok összeszedni annyit, amennyire szükség van ahhoz, hogy megvalósuljon, amit elképzeltem. Nekem az adja meg a lelki békémet, hogy azt csinálom, amit fontosnak tartok. Ha az ember kapcsolatba kerül egy kézirattal, nem csak egy idősíkban él. Ez olyan irracionális kapcsolat, amelyet ha nem érez valaki, akkor valóban csak azt az egymillió forintot látja, amely annak a kéziratnak az ára. Az uniformizálódó világ nem kedvez annak, amit én szeretek. Ezért is megyünk Zebegénybe. Ott tán maradt még valami abból a régi világból. Számomra ma már a könyvkiadás a legmagasabb rendű elfoglaltság. Talán mássá váltam, mint amilyen voltam, talán a világ változott. Abban bízom, hogy a példa tanít. Utánunk már nem lehet úgy csinálni, mintha nem lehetne kiadni igényes, jó szakkönyvet.– Két fia van. Lesz Borda-antikváriusdinasztia?– A gyerekekben nincs érdeklődés a szakma iránt. De ha a hazájukat szerető derék emberek lesznek, és jóban lesznek a jó Istennel, boldog emberként halok meg.