Rózsafaakció: lefújva

„Ez itt a világ legnagyobb építési gödre” – tárja szét karját hívatlan útikalauzunk, nevetését azonban elnyomja a légkalapács felcsattanó dübörgése. Jókedvre egyébként semmi oka, hiszen rosszul megy az üzlet a berlini Potsdamer Platzon. Legalábbis a fémkerítések tövében, ahol az összecsukható kempingasztalok mögött az alkalmi árusok hiába kínálják portékáikat. A tenyérnyi műanyag Trabant és az NDK-s vörös karszalag („a Néprendőrség segítője”) már nem divatos a turisták körében, s a vörös csillagos usánkát sem kapkodják szét, mint annak előtte.A szedett-vedett pulttól alig néhány méterre azonban serény munka folyik; a Potsdamer Platz egykor foghíjas telkein gombamód szaporodnak a hipermodern üvegpaloták. Alighogy átlavírozunk a markológépek szaggatta útkereszteződésen, mintha máris másik világba csöppennénk. A csillogó-villogó irodaépületek szigorúan geometrikus, mégis kecses vonalaikkal ámulatba ejtik a látogatót. Itt már nincs helye sem usánkának, sem más történelmi „ereklyének”. Város ez a városban, amely minden ízében a XXI. századot idézi.Ezzel szemben Berlin ellentmondásos. A régi-új főváros, amely Európa egyik legdinamikusabban fejlődő központja, még mindig magán viseli az elmúlt évtizedek nyomait. Tíz esztendeje annak, hogy újraegyesült a két Németország, s tizenegy éve már, hogy a lelkes berliniek szétverték a falat. Azóta csupán egy csonka falszakasz árválkodik mementóként – és a turisták örömére.A fejekben azonban megmaradt a fal. Egyre több német véli úgy, hogy a könynyes eufória és a boldog egymásra találás után tíz esztendővel még mindig (vagy már megint?) két Németország létezik.Az ossi–wessi probléma már sokszorosan lerágott csont német földön, ennek ellenére elevenebb, mint valaha. Az egykori keletnémetek másodosztályú állampolgároknak érzik magukat. „Míg a nyugatnémetek egy munkáért ezer márkát kapnak, mi ennek csupán 70-80 százalékát” – keseregnek az egykori NDK lakói. A nyugatnémetek viszont azon háborognak, hogy az ossik, akik alacsonyabb fizetéssel is beérik, elhalásszák előlük a munkát. Értetlenül fogadják a panaszáradatot, elvégre – állítják – az NSZK tíz éven keresztül folyamatosan pumpálta a pénzt az új tartományokba. A keletnémetek azzal vágnak vissza, hogy cserébe a nyugatiak rátették a kezüket a keleti iparvidékekre…Nyoma sincs tehát az egyetértésnek, sőt politikailag maguk a keletnémetek is megosztottak. Egy részük nosztalgiával gondol vissza a régi napokra, s a választásoknál a PDS-re, a német kommunista párt utódszervezetére adja voksát, sőt egy német hetilap legutóbbi felmérése szerint egyre többen vannak azok, akik a párt egykori vezetőjét, Gregor Gysit akár Berlin polgármestereként is el tudnák képzelni.Az egykori keletnémeteknek viszont van egy másik csoportja is – őket sokkolta mindaz, ami az NDK összeomlása után és az utóbbi tíz év kutatómunkáinak köszönhetően napvilágra került. A múlt feltárása ugyanis talán sehol másutt Európában nem olyan intenzív, mint Németországban. A keletnémet titkosszolgálat iratait – a mintegy száz kilométernyi aktát – az úgynevezett Gauck-intézet kezeli. Az akták feltárása évek óta tart, s a történet ez év tavaszától új lendületet vett. Az amerikaiak ugyanis annak idején több ezer Stasi-kartotékot csempésztek ki az országból, kihasználva az NDK összeomlását követő fejetlenséget és zűrzavart. Ez volt az úgynevezett Rózsafaakció. Hiába törte kezét-lábát a mindenkori német kormány, hogy visszaszerezze az értékes iratokat, az Egyesült Államok nagyon takarékosan bánt az információval. (Vannak, akik úgy vélik, hogy ezzel csak azokat a Stasi-ügynököket próbálták fedezni, akik azóta már a CIA-nak dolgoznak.) Washington végül megígérte, hogy visszaszolgáltatja a dokumentumokat, s márciusban meg is érkezett az első CD-ROM, amelyet 2001 közepéig még mintegy száz darab követ majd.Joachim Gaucknak, az intézet vezetőjének egyébként épp október 3-án jár le a megbízása, azon a napon, amikor a németek az újraegyesítés tizedik évfordulóját ünneplik. „Meggyőződésem, hogy az intézetnek még legalább húsz esztendeig bőségesen akad tennivalója – mondja –, hiszen sokan vannak olyanok, akiknek csak most van annyi bátorságuk, hogy beletekintsenek az aktáikba.”A múlt tisztázása tehát még mindig égetően fontos, viszont sokasodik azoknak a száma, akiket jobban érdekelnek a jelen problémái. A felmérések szerint a keletnémetek hatvan százaléka véli úgy, hogy a kormány keveset tesz értük. Hiába fecskendezett a nyugati testvér tíz év alatt több mint tízmilliárd márkát a keletnémet tartományok gazdaságába, a munkanélküliség még mindig kétszerese, az egy főre jutó GDP viszont csak fele a nyugatinak. Gerhard Schröder, aki nyár végén kéthetes körutat tett az öt egykori keletnémet tartományban, megígérte, hogy a pénz ezentúl is ugyanúgy érkezik majd, cserében viszont (kimondva-kimondatlanul) számít a keletnémet szavazatokara.Drezda főterén egyébként javában folyik a mulatság. Ez már igazi vásár, igazi portékával – sörrel, sült kolbászszal és körhintával. A két Németország közötti különbség nem tűnik el – vélekedik egy helybéli fazekasmester –, hiszen negyven éven keresztül mások voltak az érdekeink, a tapasztalataink, és más a történelmünk is. Most az a dolgunk, hogy a kettőt egyesítsük.