Szabolcsi a szeren – külhonból nézve

„Szabolcsi Miklós akadémikus többszörösen volt lapszerkesztő, tudományos intézeti hatalmasság, a magyar irodalomtörténeti és kritikai életnek, ahogy mondják, kulcsfigurája: szemöldökének rántásával döntött régebben kéziratok sorsáról, tudományos módszerek elfogadásáról, kutatók pályájáról újabban.” A párizsi kritikus, Albert Pál jellemzése az Irodalmi Újságban (1975/11–12.) kiállta az idők próbáját, érvényességéből semmit sem vont le a közben eltelt negyedszázad. Szabolcsi irodalompolitikus fénykora a hatvanas–hetvenes évekre esik, hozzájárult ahhoz, hogy a hazai irodalomtudomány Nyugat felé nyithatott (strukturalizmus), és hogy a „disszidens” kutatók (köztük jómagam is) megjelenhettek az Akadémia jóvoltából (bár az átfutási idő az én esetemben 1969-től 1976-ig tartott).Háromdimenziós formájában sorbonne-i vendégtanársága idején ismertük meg. Átjött Angliába is, atyai jó barátjával, a kultúrtörténész Juhász Vilmossal (1899–1967) találkozni. Nevét az általa szerkesztett és hamar betiltott József Attila-emlékkönyv (1957) révén ismertem meg. Megígérte (és be is tartotta szavát), hogy küldet a tiltott gyümölcsből. Persze azért azt is tudtam, hogy József Attilát kapta hitbizományba, s ezt filológiai leleményessége miatt meg is érdemelte. A személyi kultusz legszebb éveiben az általa gondozott József Attila kritikai kiadásban két olyan verset is talált, amelyben a húszéves költő Rákosi Mátyás alakját idézi 1925-ben, természetesen burkolt célzás formájában (JAÖM, I: 420). Szép virágszál volt ez népünk hatvanéves, bölcs vezetője köszöntésére.A kis magyar irodalomtörténetben (1961) József Attila irodalmi családfáját az emigráns kommunista írókon keresztül a kommünig, illetve az 1917-es orosz forradalomig vezeti vissza, hogy kimondhassa: József Attila szocialista-realista költő! (Talán ezért a tudományosan megalapozott nézetéért kezdték el kollégái a háta mögött Jóseft Attilának nevezgetni.) De hallga! Mivel 1961-ben vagyunk, a magyar irodalomnak új édesapára van szüksége. Szabolcsi meg is találta Kun Béla személyében, aki „Petőfi nagyságát emeli ki cikkeiben; emellett szerető figyelemmel kíséri s előszavakban értékeli az új, induló kommunista irodalom termékeit is”. Tegyük hozzá, hogy emellett az új édesapa „Ady volt tanítványa”, s így a Petőfi–Ady–József Attila-vonal (vagy ahogy tudósabb kollégáim mondanák, a kánon) tökéletes maradt Kun Béla árnyékában is; az időközben elhunyt Révai sem talált volna benne kivetnivalót.Miért szükséges eme, már-már játszi elmével gyártott, bár – tegyük hozzá rögtön – nem teljesen ártatlan elméleti szépségtapaszokat (irodalomtudományunk szilárd eszmeiségén) előráncigálni éppen most? Azért, mert a Népszabadság cikkírója, Tverdota György retorikai képességekben sem szűkölködve például imigyen maszatol (2000. szept. 4.): „Aki nem rabja annak a rögeszmének, hogy a rendszerváltás előtti korszak esztétikai értékrendje mindenestül torz és árnyalatlan volt...” és engedtessék meg, hogy én folytassam... még annak is feltűnik, milyen idétlenség (a sok közül) kiragadott két példám. A napi politika kiszolgálása, merem remélni, a cikkírónak sem esztétikai értékrend. Hiszen éppen itt van az eb elhantolva! Isten csodája, hogy az irodalomtudomány annyi mindent hozott létre, amennyit sikerült neki, hiszen, mint légy a tejbe, a filológiai aprómunkába és a bibliográfiai anyaggyűjtésbe is belekerült az épp érvényes ideológiai értékrend.Maga Szabolcsi derülne a legjobban a szerző apologetikus elkötelezettségű filippikáján, amelyben az elmúlt rendszer rongyos alsóneműjét igyekszik takargatni; hiszen Szabolcsi Miklós emberközelben, majdnem azt mondanám, még megnyerő is tudott lenni a szó legjobb értelmében vett urbánus szellemiségével, egyszerre több mindenbe belekóstoló, kíváncsiskodó ficánkolásaival (interdiszciplináris közelítésmód!), „önmagával is vitatkozó” (egyik kedvenc kifejezése) flottságával, öniróniára is képes megnyilvánulásaival, de azzal is, ahogy játékos delfinként kisiklott a szorult helyzetekből. Nem kellett neki „lógni a szeren”, mint Karinthy kisdiákjának; a kötelező gyakorlatot könnyedén végezte.Mindezt a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1967-es, korszakos konferenciáján tanultuk meg róla. Ez volt ugyanis az első lépés a nyugati és a hazai (már majdnem azt mondtam, keleti) magyarok közötti (akkori szóhasználattal) „dialógus” irányába, a „nyitás” jegyében. Az első nap gyanakodva méregettük egymást, de az esti közös ivászat után (Abody Béla öblös hangján áriákat énekelt) megtört a jég. Szabolcsi volt a hazai csapat kapitánya, s az előadások alatt gondosan ügyelt, hogy az (arany)csapat összjátéka kifogástalan legyen; ebéd után edzésre vitte őket. (Őt az egyik tartalék játékos tartotta szemmel.) Jobb kapitányt nem találhatott volna a párt. (A csatársorban szereplő Berend T. Iván akkor még szilvafa korában leledzett.) Egyik leglátványosabb hárítását a pop-artvitában dobta a porondra. (A ma már igencsak passé pop-art még újdonságnak számított, a hazaiak közül senki sem hallott róla, s nem tudták eldönteni, hogy provokációnak szántuk-e.) Szabolcsi nem engedhette meg magának, hogy ő, aki a Sorbone-on is tanított, ne tudjon példával is szolgálni a pop-art helyes értelmezésére. Az előadó azt fejtegette, hogy a pop-art a jóléttől megcsömörlött fogyasztói társadalmak fintorművészete. Szabolcsi úgy érezte, hogy a „jóléttől való megcsömörlés” azt implikálja: ilyesmi nem fordulhat elő „szocialista társadalmakban”. Überelt. Eltekintett a művészetek felépítmény jellegétől, és marxistáktól alig elvárható szellemtörténeti konstrukcióval válaszolt. Igen, a pop-art virágzik Nigériában is, sőt virágzott már amerikai megszületése előtt, s nálunk is vannak ilyen kísérletek, bizonykodott. (Talán az az afrikai törzsi művészetek hatása Picasso és Braque korai kubizmusára adta neki az éceszt.) Nem nevettük ki, hiszen a szocializmus tépett zászlaját védte, hivatalból. Amikor a kávészünetben egymás mellett haladtunk el, színpadi „félreként” azt kérdeztem: „Mi az, Miklós, ma már nem kell vinned a fiúkat edzésre?”, cinkosan visszakacsintott. Elértette.A Mikes-konferencia elegáns hotelben zajlott le. (Mi is építettünk Patyomkin-falut.) A résztvevők neve kitűzhető fehér betűkből egy fekete táblán a hallban. Utolsó este az egyik hazai hátvéd, csillogó szemű felesége karvastagságú hajfonatát lengetve, kicserélte a kapitány nevében a B és SZ betűket. SZaBolcsi éppen jött, s a diákcsíny kieszelőivel együtt nevetett. Egyáltalán nem kényszeredetten. (Hogy otthon lett-e a csintalanságból fegyelmi, nem tudom.)V. Bálint Éva tehát fején találta a szöget, amikor azt írja a Magyar Hírlapban (2000. szept. 5.), hogy: „A clown mint a művész önarcképe áttételesen az ő (= Szabolcsi) arcképe is.”A művészet azonban benne rekedt a clownban. A tudós maszkjában kellett egész életében rejtőzködnie. Hogy hatalmát élvezte-e, azt nem tudom, de abban egészen biztos vagyok, hogy maszkjában feszengett, mint mindenki, akinek kötelező volt az ideológiai kényszerzubbonyt viselnie, sőt mint tanárnak, arról is gondoskodnia kellett, hogy a fiatalabb nemzedék önszántából és szívesen öltse magára. Hogy ez okozott-e neki morális problémákat, ezt megint csak nem tudom.Mint ahogy azt sem, hogy monstre József Attila-monográfiájáról hogy vélekednek majd azok, akik utánunk jönnek.