Szakértelem és szerencse

A lóversenyről sokszor elmondták már, hogy nem szerencsejáték. Némi tapasztalat és szakértelem birtokában minden futam eredménye előre kiszámítható. A nyertes fogadók soha nem emlegetik szerencséjüket. „Na ugye, megmondtam!”, „Ez a pénz az utcán hevert, csak le kellett hajolnom érte!”, „Ezt a futamot nálam már tegnap lefutották!” – ilyen s hasonló bölcsességeket hajtogatnak a nyertes fogadók, szerény mosolyt erőltetvén magukra, mintha életük legtermészetesebb velejárója lenne, hogy nyerő tikettet gyűrögetnek a zsebükben. Mert igaz ugyan, hogy minden eredmény pontosan kikalkulálható előre, ám az egzakt módon felépített matematikai szerkezetbe többnyire valami porszem kerül, nem beszélve arról, hogy a lovak rendkívüli intelligenciájuk ellenére sem értenek az esélyszámításhoz, így a fogadóknak az esetek nagy többségében nincs módjuk nyerő tikettel alátámasztaniuk szakértelmüket. Ilyenkor persze sűrűn emlegetik a szerencséjüket, de csak a balos fajtáját.A játékosnak tehát soha nincs szerencséje. Ha nyer, akkor azért nincs, mert a tudása érvényesült, ha meg veszít, akkor azért. De mielőtt ezen ironikus levezetés alapján arra a kézenfekvő következtetésre lyukadunk ki, hogy a lóverseny egyenesen balszerencsejáték, idézzük fel Fortuna istenasszony egy bájos tréfáját, hogyan született a magyar versenyzés történetének legnagyobb osztaléka, az a bizonyos 10-re 361 152 forintos hármas befutó. A történet két, a szerencsével kapcsolatos közhelyszerű tétel igazát is bizonyítja, egyrészt azt, hogy a szűz kéz szerencsét hoz, másrészt pedig: a pénz társasági lény, oda megy, ahol már amúgy is van.Az 1994. évi Magyar Galopp Derbi minden idők egyik legnagyobb derbijének ígérkezett. Huszonkét induló, közöttük 13 ír vagy angol import, de még Rosztovból is érkezett egy delegátus. (Rosztovban a lóversenyzés lényegesen magasabb szinten állt, mint a közgazdászképzés.) Ilyen pedigréparádét még a régi felsőházban sem lehetett látni. A közönség természetesen az ír és angol előkelőségeket favorizálta, a hazai „szegény rokonokat” alig vették észre. A kasszáknál dőlt a pénz a Kancadíj-nyerő Nawafellre, az Alagi-díjas Szoláriszra és a többi felkapott külhoni csillagra, nevüket most nem sorolom. S akkor elindult a pénztárak felé egy magas, jó megjelenésű, megnyerő modorú úriember, hogy megváltsa élete első lóversenytikettjét...Az úr egy menő pénzintézet menedzsere volt, mondhatni egy igazi bankár. Mehetett volna a VIP-vendégek páholyába is, de nem volt kedve a sok parvenü között bazsalyogni. A jó (vagy rossz?) szerencséje mellém sodorta a lelátón, hamar szóba elegyedtünk, s tanulékony újoncként hallgatta szószátyár magyarázataimat a lóversenyzés mibenlétéről. A fogadás fortélyát is kitanulta, persze csak alapszinten: odamegyünk a kasszához, köszönünk, bemondjuk a játszani kívánt tét összegét, a játékformát (tétre, helyre, befutóra, hármas befutóra) és a kiválasztott lovak rajtszámát. Ezen ismeretekkel felvértezve ment el a pénztárhoz, hogy a derbire megtegye a maga fogadását.A derbi fantasztikus versenyt hozott. A célegyenesbe fordulva még tucatnyi lónak volt nyerőesélye, majd Nawafell megszökött, de 200 méterrel a cél előtt Sir Khan a nyomába eredt, elsöprő lendülettel elhúzott mellette, s biztosan nyert. A harmadik helyre Muscadin küzdötte fel magát. Az első és a harmadik helyen magyar tenyésztésű lovak! Lelépték a drága importokat! A közönség tombolt, csak újdonsült ismerősöm állt rezignáltan, a zsebébe nyúlt, s mutatott egy fogadási cédulát.– Jó ez a tikett? – kérdezte.Rápillantottam a kis paprífecnire, láttam, négy lovat kevert hármas befutóba, s ott díszelgett a 16-19-12-es szám is, a bűvös végeredmény.– Mi az, hogy jó, nagyon jó! – válaszoltam lelkesen.– Mennyit fizethet? – kérdezte még mindig minden izgatottság nélkül.Felnéztem a monitorra, hogy lássam, mennyi volt a futam összforgalma, gyors fejszámolással megállapítottam, hogy a hármasbefutó-találatok között több mint 350 ezer forintot osztanak szét, ezért ha négy találat lenne, az is 90 ezer forint körüli nyereményt jelentene, de a négy nyerő ebben a leosztásban kizártnak látszott.– Úgy százezer körül saccolom!Akkor láttam először, hogy elhagyja rendíthetetlen nyugalma, de a pénzemberek óvatosságával még próbálta „bebiztosítani” magát.– Szóval azt mondod, hogy kaphatok rá tízezret?– Nem tízet, százat!– Olyan nincs! – állította határozottan, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy az addigi futamokban a hármasbefutó-kvóták valóban alacsonyak voltak.– Tudod mit, amennyivel tízezer fölött lesz, azt megfelezzük!Eme „nagylelkű” ajánlatom végül is meggyőzte arról, hogy sok pénzt kaphat, s attól kezdve türelmetlenül toporogva várta, hogy a hangosbemondó közölje az osztalékot. Rettentő nagy számot mondott, 361 152 forintot.– Mondd, hogy szúrtad ki ezeket a lovakat, milyen alapon választottad őket? – kérdeztem, hátha beavat valami titokba, melyről nekem sejtelmem nem volt.– Mit tudom én, azt sem tudom, melyik melyik. Odamentem a kasszához, s mondtam négy számot, ami éppen az eszembe jutott.Hát ennyit a szakértelemről.