Szép új világ

A keresztény vallás, egyház és kultúra kétezer éve a Nyugat szerves része; sokkal nagyobb mértékben alakította a nyugati civilizációt, mint bármely más szellemi mozgalom, intézmény vagy szimbolikus háló. Mégis a második évezred végére mintha azok kerültek volna fölénybe, akik a Nyugat újjászületését a gyökeres dekrisztianizáció és deszakralizáció függvényének tekintik, amelynek során a kereszténységet valamilyen új pogányság és új okkultizmus váltja fel. Úgy látszik, hogy – legalábbis a nyugati emberek jelentős részének tudatában – Isten halott, s halálával egy időben feltételezik, hogy az ember(iség) isteni státust nyer. A magát abszolútnak érző modern individuum önistenítő önszeretete már nem tart igényt az isteni abszolútum önfeláldozó világszeretetére, a materialista, racionalista embernek nincs szüksége szimbólumokra, mítoszokra vagy a szentségre, amely hajdan közvetített közte és a transzcendens létező között. A modern kor emberei áttetszők egymás számára; abszolút lényegük megragadásához csak az észre (tudományra) van szükségük. „Ideje mindazt viszszavenni, amit az idegen egyénbe vetítettünk” – idézi az újpogány Hegelt Molnár Tamás Széchenyi-díjas filozófus A pogány kísértés című könyvében, arra a fontos kérdésre keresve választ, miért veszítette el a kereszténység (különösen az utóbbi két évszázadban) szellemi erejét, s hogyan szerezhetné vissza életerejét és civilizációformáló szerepét.A hívő keresztény filozófus-író-oktató – a Magyar Nemzet hosszú évek óta rendszeres külső szerzője – nagy ívű elemzése azért is rokonszenves, mert legalább annyira önkritikus a kereszténység hibáival, gyengeségeivel szemben, mint amennyire kritikus a pogányság és okkultizmus régi és új – egy személyben bölcs, hős és lovag – ideológusaival s prófétáival. Molnár Tamás érdekfeszítő kultúr- és vallástörténeti áttekintésében bemutatja, hogy az ó- és középkori pogányság Istent a világmindenség, illetve a természet részének fogta fel, s a természetre adott emberi válaszok változatlan mítoszokban, kultuszokban és szimbólumokban fejeződtek ki. A panteista pogány felfogások szerint a szakralizált világ istene nem lehet személy. A zsidó és keresztény istenszemlélet óriási újdonsága az volt, hogy Isten egyszerre személyes – azaz közeli és ismerős – és transzcendens, vagyis az általa teremtett és fenntartott mindenségen kívül létező. Bár Isten mindig transzcendens maradt és marad, egyszersmind Jézus Krisztusban testet öltött, aki megszentelte az emberi történelmet, és mindenkinek közvetlenül megváltást kínált.Az új pogányság nyugati inváziója a reneszánsz korától elterjedt természettudományos racionalizmus és mágikus-mitikus irracionalizmus sajátos szimbiózisa óta tart, és sikerének egyik fő feltétele az volt, hogy a keresztény társadalmakban meggyengült a természetfelettibe vetett hit és ama mitikus-mitopoetikus elemek, szimbólumok is, amelyek szent jelképekre és mítoszokra fordítják le a természetfelettit. Ahogy a szerző írja, a keresztény hitnek is a kultusz és a kultikus jelképek erős, látható jelenlétére van szüksége: imádság, szertartások, a szent közösség érzése (különösen az úrvacsora szentsége által), őszinte vallásosság, s a kétségbevonhatatlan meggyőződés, hogy a világi hatóság szavakon és tetteken keresztül érintkezik Istennel. Egyetértőleg idézi Carl Gustav Jungot, aki szerint az ősi mitikus képzeteket a kereszténységnek a nyugati emberek irracionális lelki háztartásába kellett volna integrálnia, hogy ezzel kiegyensúlyozottabb pszichés életet tegyen lehetővé. Ám a nyugati kereszténység s különösen a protestantizmus elvetette a liturgiát, a szertartásokat és a papság áldozati fontosságát, ezzel megnyitva az utat a szigorúan racionális, haszonelvű és „áramvonalasított” vallás előtt. A kereszténység hibája – állítja Molnár – abban rejlik, hogy az emberi lényeket közvetlenül Istenhez kapcsolva kihagyja a természeti világegyetemet, s nem fordított kellő figyelmet arra, hogy a léleknek szüksége van a természet nyújtotta táplálékra, és az ilyen feladatokat a racionalisták és a tudósok gondjára bízta, akik a természetet megfosztották titokzatosságától és a közös(ségi) mítoszoktól. Vagyis a túlzott racionalizmus „felfalta” a szimbolikus jelentést, sőt: magát a szentséget. René Guénon tézise szerint a kereszténység hanyatlása akkor kezdődött, amikor a nyugati civilizáció elvesztette érzékét a szentség iránt, belefulladt a materializmusba, s lemondott a szellemi elvről. Ha a kereszténység fenn akar maradni, akkor még a teljes hanyatlás előtt újra kell értelmeznie a szentséget.Molnár Tamás nem rokonszenvez Guénonnal abban, hogy keleti és ezoterikus tanokban „fedezte fel” a keresztény megújulás forrásait, ugyanakkor a keresztény igazság érvényesülése végett ő is a legfontosabbnak tartja a szentséghez, a szent szimbólumokhoz való lelki és szellemi visszatérést. Ennek kulcsa pedig szerinte az, ha visszaállítjuk az egyensúlyt Krisztus isteni és emberi mivolta között, s újból hangsúlyozzuk a transzcendens Isten létezését. A pogány kísértés leküzdésének egyetlen módja: visszaadni a keresztény mítoszoknak és szent szimbólumoknak a hitben és a közösségi életben játszott szerepét. Ahhoz, hogy materialista korunkban ez sikerüljön, teljes civilizációs fordulatra volna szükség a deszkralizált nyugati világban – írja végül Molnár Tamás, ám szerinte a folyamat ez idő szerint az ellenkező irányba halad. Nem éppen biztató, de kétségkívül őszinte és reális helyzetkép ez a huszadik század legnagyobb részét átélt, „a hit és az ész metszéspontján kényesen egyensúlyozó” filozófustól. (Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, Budapest, 2000. Ára: 1750 forint)