Tengerről álmodik az öreg medve

Hajómakettek, egy metszet az Otrantói-öbölben lezajlott hadihajó-összecsapásról, Horthy Miklós ellentengernagy, kormányzó portréja a falon, százötven éves szextáns, távcső a vitrinben,hajózási szakkönyvek sora a könyvespolcon,egy világítótorony kicsinyített mása az asztalon, gondosan őrzött tengerészkapitányi egyenruhaa szekrényben és egy oklevél a vitézi adományról.Dávidházy András volt tengerészparancsnok másfél szobás, kis budai lakása ma már élő történelem, mint ahogy történelem lett a magyar tengerhajózás is: a több mint huszonöt kereskedelmi tengerjáró hajóból ma már csak egy fut a vizeken.A kilencvenéves „öreg medve” még mindig a tengerről álmodik. Különös véletlen folytán lett tengerész, bár emlékezete szerint négyéves korától már olyan bélyegeket gyűjtött, amelyek hajókat ábrázoltak. Nagybátyjától, Komáromi Kacz Endrétől Komárom városa Horthy Miklóst ábrázoló festményt rendelt. Festés közben megemlítette a kormányzónak, hogy unokaöccse mindenáron tengerész akar lenni, de sehol sem veszik fel. „Micsoda? Nem lehet tengerész? Majd én teszek róla!” – mondta a magyar tengerészet támogatója.– Két hét múlva kaptam egy levelet a Neptun Tengerhajózási Vállalattól – emlékezik Dávidházy András. Székházukban, a Nádor utcában többször is voltam, de a titkárnő mindig elutasított. „Nincs hely” – mondta. Amikor Horthy ajánlására újra jelentkeztem, barátságosan fogadtak, kitárult előttem minden ajtó. 1934-ben behajóztak a Kis-Tiszára. Elvégeztem a kadétiskolát és a tiszti tanfolyamot, majd hadnagy lettem.– Ezek szerint a kormányzó támogatása meghatározta életét. Horthy Miklós hamvainak hazahozatalát, a kenderesi temetést ön szervezte meg. Mi kötötte önt Horthy Miklóshoz?– Az, hogy szerette a magyar tengerészeket. Újra feltámasztotta a magyar tengerhajózást. Trianon után minden hadi- és kereskedelmi hajónkat elvették. Négy darab mentőcsónak maradt meg. A harmincas évek elején megalakult Alexandriában a Magyar–Egyiptomi Kereskedelmi Vállalat, amely gyapotot szállított Magyarországra úgy, hogy olasz hajókkal vitte azt Triesztbe, majd onnét vonattal hozta Bécsbe és Budapestre. 1933-ban összeült a koronatanács, ahol Horthy elmondta, hogy az ilyen bonyolult és drága kereskedelem értelmetlen. Kell építenünk egy hajót, amely Alexandriából felhozza az árut a Dunán Budapestre – érvelt a kormányzó. Így kezdődött. Ötszázezer pengőt szavazott meg az államtanács arra, hogy megépüljön egy tengerjáró hajó. 1934. október 4-én a Ganz Hajógyár vízre bocsátotta a Budapest tengerjárót, amely elindult első útjára. 1935-ben elkészült a Szeged, aztán megépült a Tisza, 1939-ben már úszott a Kolozsvár. 1940-re nyolc kereskedelmi hajónk volt. Horthy Miklós a pesti hajógyárban készült összes Duna-tengerhajó vízre bocsátásán, próbaútján jelen volt. 1943 január elején lettem a Tisza parancsnoka.– A háború végén avatták vitézzé. Horthynak akkor már alig volt hatalma.– Mindegy volt. Becsülte az embereit. 1944. augusztus 16-án Horthy Miklós vitézzé fogadott. Ahhoz persze, hogy a vitézi rendbe kerüljön valaki, rendelkeznie kellett bizonyos kitüntetésekkel. Nekem megvolt a német vaskereszt első és másodosztálya. Ez messze elég volt. A kormányzó kettőnket, Zentay Jánost és engem fogadott. Zentay hat ellenséges repülőt lőtt le, én ötöt, de még egy gyorsnaszádot is kilőttem Kassa nevezetű hajómmal. 1941-től sajnos részt kellett vennem a háborúban. Constantából, Brailából vagy Galati-ról vittünk lőszert Szevasztopolba és más fekete-tengeri városokba. Odessza előtt pusztult el az Ungvár nevű hajónk, négyszáz tonna lőszerrel és hatszáz tonna repülőbenzinnel aknára futott. Visszatérve a vitézzé avatásra: kapitányi egyenruhában vettük át a kitüntetést. Menni készültünk, már a kabinetiroda ajtaja előtt álltunk, amikor egy kiáltást hallottunk: „Állj!” Megfordulunk. Horthy utolsó szava hozzánk ez volt: „Csak annyit akarok még mondani: az embereimre vigyázzatok!”Dávidházy elérzékenyült az emlékezéstől. A fotelből lassan felállt, botjára támaszkodott, és íróasztaláról egy nagy piros albumot vett a kezébe. Az első oldalt felütötte, és olvasni kezdett:– „A magyar kereskedelmi tengerészet hajózó személyzetének tizenhat százaléka vesztette életét a magyar haza védelmében a második világháború alatt a Fekete-tengeren. Horthy Miklós altengernagy úr, kormányzó 1943. január 24-én Rajkai Ivánnak, a Magyar Tengerésztisztek Egyesülete elnökének a következő utasítást adta: közöld az egyesület tagjaival, büszke vagyok rátok, szeretetem küldöm minden magyar tengerésznek.” Ez jellemző volt Horthyra. Igazi tengerész volt – merengett.– Voltak még hajóink a Fekete-tengeren?– Már nem. Kilőtték az angolok, a japánok, vagy elvették tőlünk. Mienk volt a Kelet, a Nyugat, a Csikós, a Csárda – vagy tizenkét hajónk ott maradt. Nem tudtak feljönni. Mi folyamatosan jöttünk fel a Dunán, és hajóinkkal a hidakat nagyszerűen tudtuk védeni. Védtük az újvidéki hidakat és a bécsi Reisbrückét is.– Hol adta meg magát, hol ért véget Dávidházy András számára a háború?– Nem adtam meg magamat. A háború számomra 1947 szeptemberében ért véget a németországi Deggendorfban.– Hogyhogy?– Mielőtt a németek felrobbantották volna a Margit hidat, mi a Kassával, a Szegeddel és a Budapesttel, vezetésem alatt, továbbhajóztunk Bécs felé. Nem akartam, hogy az oroszok kezébe kerüljünk. S főként a hajóinkat féltettem. Igazam volt, mert abból a kereskedelmi tengerjáró típusból, amilyen a Kassa volt, a Ganz Hajógyár 1950-től 107 darabot épített az oroszoknak, jóvátétel fejében. Nekünk egy sincs. Nos, az amerikaiak állítottak meg Deggendorfban. Szerencsénk volt, kivételezett helyzetbe kerültünk. Bár fogságba estünk, a hajóink továbbra is ott vesztegeltek a dunai kikötőben. Barátságba kerültem az amerikai parancsnokkal, aki egy magyar színésznővel, Fogarassy Máriával minden hét végén nálunk vendégeskedett a hajón. Nemcsak jól főztünk, de jó pálinkánk is volt.– Ha jól tudom, 1947-ben családjával együtt elengedték a hajóról. Hová mentek?– Először Hamburgba. Asztaloskodtam, mindent vállaltam. Aztán megvettem egy tengerjáró tizenkét méteres mentőcsónakját, amit átépítettem, és azzal 1948 májusában a feleségemmel, három gyermekemmel elvitorláztunk Hamburgból Genovába. Onnan kivándoroltunk Argentínába. Kilenc évig Buenos Airesben dolgoztam egy hajógyárban, először mint rajzoló, aztán mint tervező. Hajózni nem engedtek, mert az argentin szakszervezet olyan erős volt, hogy csak argentinok lehettek tengerésztisztek. A gyerekek nagyobbak lettek, én pedig Dél-Amerikában nem láttam perspektívát. Megint továbbálltunk. Az Egyesült Államokban, Bostonban kaptam állást egy jachttervező cégnél, de még ez sem volt megfelelő. Seattle-be mentünk, ahol huszonkét évig dolgoztam egy hadihajógyárban mint tervezőmérnök. Jó dolgom volt. Elismerték, hogy tengerészkapitány voltam. Vihettem az általunk épített hajókat próbaútra. Ez maga volt a boldogság. 1981-ig, hetvenéves koromig hajózhattam mint parancsnok. Feleségem sajnos meghalt. Az egyik fiam egyetemi tanár, a másik Dél-Amerikában él, a lányom férjhez ment Texasban, én egyedül maradtam. A tengerészszívem hazahozott. A régi barátaim megtaláltak, most együtt vagyunk vagy négyszázan a Magyar Tengerészek Egyesületében. Nem felvágásból mondom, de nekem van annyi a nyugdíjam, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy segítsem az egyesületet anyagilag.Most én veszem kezembe a piros albumot. Egy okiratra leszek figyelmes, amely 1990. december 20-i dátummal a Magyar Tengerészek Egyesületének közgyűlésén íródott: „Kinyilvánítjuk, hogy Horthy Miklós tengernagy mint kormányzó segítette elő a magyar Duna-tengerhajózás létrehozását. E tevékenység elismerésére a közgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül a következő határozatot hozta: Az egyesület minden politikai irányzattól elhatárolódva kezdeményezi Horthy Miklós tengernagy hamvainak hazahozatalát, továbbá annak lebonyolításában tevékenyen részt kíván venni.”A kapitány feszülten figyeli, hogy mit választok ki az albumból és mit olvasok. Miután megállok, szinte parancsolóan szól rám:– Folytasd, folytasd!– Nem folytatom, mert a történetet már sokan ismerik – felelem. – Tudjuk, hogy a tengerészek az ön vezetésével felkeresték Bowden Horthy Ilonát, Horthy Miklós menyét, aki támogatta az ünnepélyes temetést Magyarországon. 1993. szeptember 4-én a televízión keresztül láttuk a hatalmas tömeget, amely ott volt Kenderesen a végső tiszteletadáson. De arra még mindig nem kaptam választ, hogy miért ragaszkodtak ahhoz nemcsak az idős, de a fiatalabb tengerészek is – mint Szimon Miklós tengerészkapitány –, akik nem is ismerték Horthyt, hogy fejet hajthassanak egy olyan ember előtt, akiről annyi rosszat elmondtak, akinek a nevéhez annyi mindent tapasztottak.– Most már három órája itt vagy, eleget beszélgettünk, elfáradtam. Igyunk egy valódi tengerészitalt, az én keverésemet, a Manhattant!Az asztalra ki volt készítve az üveg és két pohár. Kicsit remegő kézzel töltötte ki a barnás italt.– Tudod, miből áll? – fordult ismét felém. – Egy rész skót whiskyből, Bourbon whiskyből, egy rész vermutból, negyedrész Pernet Stockból, negyedrész Angosturaból, ez keserű ital, és negyedrész ginből. Egészségünkre!Lassan felállt, koccintottunk, és mielőtt felhajtotta volna a Manhattant, a szívéhez tette a poharat. Látta, hogy kérdően nézek rá.– Ez tengerészszokás, mert a tengerész mindent szívből csinál, szívből iszik.