Történelem kezdőknek és haladóknak

„Mi a történelem?” – teszi fel John Lukacs a kérdést az Egyesült Államokban egyetemi hallgatók számára megjelentetett tanulmányában. Nem próbálkozik meghatározásokkal, helyette történelemfelfogásáról vall. Egyébként is dr. Johnson mondását osztja: „A meghatározások a tudálékosok trükkjei.”Lukacs a történelem, az emlékezet és a múlt összefüggéseit vizsgálja. A múlt, amely percről percre nő, két öszszetevőből áll: az „emlékezett” és a feljegyzett múltból. A történelem – a történészek jó része ma is így véli – sokáig csak a feljegyzett múltat foglalta magába. Lukacs szerint ez a XX. században már nincs így, bár a történelem természetesen függ az írott forrásoktól. Ezzel szemben minden emberi gondolkodás s a történelemírás is az emlékezet függvénye. Ha megszűnne az emlékezetünk, képtelenek lennénk tovább élni, írja Lukacs, és Kierkegaard-t idézi: „Előre élünk, de hátrafelé gondolkozunk.”John Lukacs nem tesz különbséget „történelmi” és „nem történelmi” forrás, „történelmi” és „nem történelmi” személyiség között. Szemléletes példát is hoz erre: egy megsárgult levél, amelyet dédnagyanyánk írt cikornyás betűivel, legalább annyira történelmi forrás, mint egy gépelt feljegyzés Eisenhower elnöksége idejéből. Mégpedig azért, mert az utóbbit egy titkár fogalmazta és gépelte, s a néhai elnök esetleg nem is látta, és nem is írta alá.Mindennek van történelme, beleértve a történelmet is – folytatja Lukacs, s valóban elég, ha csak A történelmi Hitler című könyvére gondolunk. A történelmi gondolkodás első példáit az ókori görögöknél találjuk. Maga a történelem fogalom is görög eredetű. A történelmi gondolkodás, a történelmi tudat fejlődése Hérodotosztól, Thuküdidésztől Gibbonon át Huizingáig és Burckhardtig nyomon követhető. De nem csak a történetíróknál. Lukacs példái eklatánsak. Shakespeare vonzódása a történelemhez közismert, de az ő korában a Globe Színházban a rómaiakat megszemélyesítő színjátszókat még Erzsébet korabeli jelmezekbe öltöztették. Raffaello és Tiziano képein a bibliai alakok XVI. századi itáliai ruhákban láthatók, s a háttérben a villák is korabeliek. Nem telik el azonban két évszázad, és még az amatőr színjátszás is figyelmet fordít rá, hogy Caesar tógában lépjen a közönség elé. Rembrandt vagy Poussin sem XVII. századi viseletben festette meg Józsefet vagy Máriát. A történelmi tudat fejlődésének további következménye új szavak sokaságának a kialakulása, elsősorban Angliában, Franciaországban és Németalföldön. A „század”, a „kor”, a „modern” szavak nem léteztek, vagy mást jelentettek régebben. Az „évszázad” szó például 1650 előtt nem volt ismert. A középkort csak a XVII. század vége felé kezdték középkornak nevezni.A történelmi tudat fejlődése együtt járt a történelem iránti érdkelődés növekedésével. A XVIII. században a történelem az irodalom része volt, amelynek egyik legszebb példája Gibbon műve, A római birodalom hanyatlása és bukása. Nem csupán az egyik leghíresebb és legértékesebb történelmi munka, hanem az angol prózairodalom maradandó emléke is. Lukacs megjegyzi, hogy Gibbon nem volt hivatásos történész, nem rendelkezett tudományos fokozattal, hiszen az első PhD-t csak 1777 körül ítélték oda a göttingeni egyetemen. Mégis, ki merné megkérdőjelezni Gibbon történész voltát? S a „hivatásos” történészek közül vajon hányan lennének képesek A római birodalom hanyatlása és bukásához hasonló, korszakos jelentőségű mű megírására? A történetírásnak és a regényírásnak sok közös vonása van. Vegyük például csak Maupassant-t, aki azt írta: „A realista regény célja nem az, hogy valamilyen történetet beszéljen el, hogy szórakoztasson vagy meghasson, hanem az, hogy rákényszerítsen bennünket a gondolkodásra, az események mély és rejtett jelentőségének megértésére.” Akár történész is lejegyezhette volna ezt – teszi hozzá Lukacs.S még valami, ami a történetírásban és a regényírásban közös: a történész is, a regényíró is mindennapi nyelven ír. A történettudománynak nincs szaknyelve, a történelmet köznapi nyelven írjuk, beszéljük, tanítjuk. Lukacs első pillantásra sokak számára talán kissé meghökkentő kijelentést tesz: a történelem szavakból áll. Ezen azt érti, hogy szavakkal beszélünk, írunk, gondolkodunk. Elolvashat egy történész több száz könyvet, éveket eltölthet levéltári kutatással... Ha nem tud érthetően írni, nem lehet jó történész – vallja Lukacs. (Évek... című könyvében idézi Flaubert mot juste-jét: a szavak választása nemcsak stilisztikai, hanem erkölcsi feladat is. Másképpen fogalmazva: a történész leírhat pontos állításokat, „tényeket” [lehet pozitivista], azok sugallata, jelentése azonban mégis hamissá válhat. De sok példa van rá! Nem pusztán azért vagyunk felelősek, amit leírunk, hanem azért is, amit gondolunk.) A szó, az emberi kifejezés, a tudás csomagolása és maga a tartalom egyben. A kifejezés ugyanakkor a gondolat befejezése. Ha egy történész nem tudja magát világosan kifejezni, akkor bizony gondolatai is zavarosak.Lukacs többször is említi az általa egyik legkiválóbb történésznek tartott Jakob Burckhardtot, aki diákjainak a következőket tanácsolta: „bisogna saper leggere” – „olvasni tudni kell”. Természetesen nem kell elolvasnunk mindent a bennünket érdeklő témáról, s gyorsolvasással sem szabad próbálkoznunk. Minden emberi tudás minőség, nem pedig mennyiség kérdése. Az érdeklődés minősége nemcsak lelkivilágunkat gazdagítja, hanem a tudás mennyiségét is meghatározza. Igaz ez a történelmi tudásra is. Némely hivatásos történésznek bizonyára az sem nyerné el a tetszését, amit ugyancsak Burckhardt fejtett ki: történelmi módszer, mint olyan, nem létezik.A történelem tudománnyá válása a XIX. században elsősorban német történészeknek köszönhetően ment végbe. Megszületett a „hivatásos történész”, aki különbséget tett „elsődleges” és „másodlagos” források között. A század vége felé kevesen merték megkérdőjelezni a német Leopold von Ranke híres kijelentését, amely szerint a történész feladata a múlt eseményeinek újjáépítése, „ahogyan az valójában történt”. A hivatásos történészek igényét az „objektív” történetírásra sokan elfogadták. Vajon objektív-e a történelem? Lukacs nem jelenti ki egyértelműen, hogy nem, példáiból azonban világosan kitűnik, hogy mit gondol az „objektív történetírásról”. A történelem a múlt gyakori és állandó újragondolása, természeténél fogva „revizionista” – írja. Lehetséges például, hogy ezer életrajz létezik Lincoln elnökről, és mégis, az ezeregyedik valami újat hoz majd az eddigiekhez képest. Nemcsak azért, mert újabb és újabb források kerülhetnek elő, hanem mert az életrajzírónál új, más nézőpontok merülhetnek fel.Lukacs nem a tudományos fokozat megszerzését tartja a történészi lét legfőbb ismérvének, hiszen az majdnem olyan abszurd, mintha azt mondanánk, valaki nem lehet jó költő, mert nincsen PhD-je verstanból. Mi hát akkor a történelem? Az angol történész, Veronica Wedgwood szerint „a történelem művészet – mint az összes többi tudomány”. Lehetséges, hogy hivatásos vagy magukat annak tartó történészek sem Wedgwood szavait, sem Lukacséit nem hallják szívesen, amit tanulmánya végén meg is fogalmaz. Hadd idézzük mégis. Hogy valaki elsőrangú történelmet írjon, mindenekelőtt három alapfeltételnek kell megfelelnie: 1. a választott témáról minél többet elolvasnia, de „bisogna saper leggere”; 2. képessége legyen mondanivalója világos és érthető közlésére; 3. nem árt kellő érettséggel rendelkeznie az emberi természet megértésére. Mindhárom feltétel elengedhetetlennek tűnik.John Lukacs tanulmánya, szavainak sodrása, mondatainak lendülete és ereje, a szerző egész történetírói habitusa elgondolkoztat, helyenként rabul ejt bennünket. Bennünket, akik nem szeretünk unatkozni olvasás közben, akik élvezettel olvasunk. Miként elbűvől az összegzésül szánt mondás is, mely Cicerótól ered: „Nem tudni, hogy mi történt a születésed előtt, annyi, mint mindig gyermeknek maradni.” Szép és igaz szavak. Van jelentésük. Bárcsak minél többen – diákok, történelmet kedvelők és történészek is – eltűnődnének rajta!