Út a szabadsághoz

A Lengyelországban országos méretűvé szélesedett Solidarnosc(Szolidaritás) mozgalomnak, a húsz éve aláírt gdanski megállapodásnakemléket állító kiállítással avatták fel nemrég a gdanski hajógyár területénaz egyelőre csak tervekben létező Szolidaritás Központot.Nem múzeum lesz itt, hanem sokrétű programokat kínáló találkozóhely, amely körül 75 hektáros területen új városrész épül majd fel.A mostani történelmi kiállítást elsősorban fiataloknak szánták.Naponta mintegy kétezren kíváncsiak is rá.A városközpont egén óriásdaruk karjai lógnak tétlenül. Kanyarodik az út, és máris ott vagyunk a hajógyár előtt. Stocznia Gdanska – hirdetik nagy betűk a húsz éve 14 ezer munkást foglalkoztató gyár 2. számú, híres kapujánál. Annál, amely 1980 augusztusától, a sztrájk kezdetétől elzárta egymástól a „benn” – azaz a sztrájkolók – és a „kinn” – azaz a hozzátartozók, a szimpatizánsok és persze az ellenségek – világát. A kapu történelmi ereklye. Védett. Vasrácsain ma is virágcsokrok, a lengyel születésű pápa fotója és a czestochovai Madonna képe. A bejárat előtt az 1980 decemberében felavatott, 1956, 1968, 1970, 1980, 1981 eseményeire figyelmeztető, hármas keresztet formázó emlékmű nem egyszerűen egy hagyományosan katolikus ország keresztény szimbóluma. Jelképezi a hármas várost: Gdanskot, Gdyniát és Sopotot, de jelképezheti azt az országos összefogást is, amelynek eredményeként létrejött. Az avatóünnepen Daniel Olbrychski olvasta fel a halottak névsorát.Az Út a szabadsághoz című kiállítást a hajógyár volt munkavédelmi oktatóközpontjában rendezte meg Gdansk városa, a Szolidaritás Központ Alapítvány és a század eleji fürdőből lett Kortárs Művészeti Központ. Három évig mai helyén látogatható, majd átkerül az addigra felépülő Szolidaritás Központba.A látogatók két jelképes „kapun” át (Grzegorz Klaman szobrászművész munkái) juthatnak be a gyár területére. Az egyik hajót formázó, kissé megdőlt, rozsdás vaskolosszus. Belsejében elektronikus újság piros betűi futnak zavarba ejtő gyorsasággal. Az egyik oldalon a hajdani hatalom hivatalos propagandaszövegei, a másikon az ellenzék legismertebb képviselőinek mondatai. Kövekkel kirakott acélúton jutunk el a második kapuhoz, amelyet az orosz konstruktivista Tatlinnak a III. Internacionálé emlékére tervezett műve ihletett – a hajdani baloldali utópiák újraértelmezéseként. A kiállítást befogadó épület mellett a berlini fal egy darabja – a német főváros polgármesterének ajándéka – és egy része annak a falnak, amelyen 1980 augusztusában a gyárból kitiltott Lech Walesa bemászott a sztrájkolókhoz. Egyik nélkül nem lehetne itt a másik – olvasható a feliraton.A budapesti Lengyel Intézetnek köszönhetően a kiállítást megalkotó művészekkel, történészekkel járhatta végig kis csoportunk ezt a torokszorító bemutatót. Audiovizuális eszközök és hagyományos dokumentumok segítségével úgy vezetnek végig itt a lengyel történelmen a második világháború utáni időszaktól az 1989-es első demokratikus választásokig – középpontban a Solidarnosc-tyal –, hogy az több hónapos színvonalas történelemoktatással ér fel. Az események részesévé tesz.A kiállítótérbe egy kis élelmiszerbolt mellett lépünk be. Az üzlet olyan, amilyen Lengyelországban sokáig minden üzlet volt: üres. A sajtnak, vajnak, mustárnak csak a „makettje” díszeleg a pulton. A húsnak szánt kampókra nincs mit felszúrni. Az elsötétített első teremben tíz számítógép képernyőjén megjelenő „menüből” választhatjuk ki tizenegy tematikus csoportból, mit akarunk látni. Fülhallgatón a kommentárt is hallgathatjuk (egyelőre csak lengyelül, de hamarosan angolul, németül és franciául is) a földalatti mozgalomról, a Lengyel Egyesült Munkáspártról, a titkosszolgálatról, a hivatalos propagandáról, az egyházról, a demokratikus ellenzékről, a cenzúráról. A következő két nagyterem 1980 augusztusának és az azutáni 16 hónapnak az eseményeit mutatja. 1980 kiemelt helyet kapott, hiszen akkor először jött létre egyetértés a társadalom legkülönbözőbb rétegei és nemzedékei között. A nagy vetítővásznon korabeli film pereg a sztrájk kezdetéről, a sztrájkbizottságok megalakulásáról, a kormánnyal való tárgyalásokról, a megegyezés aláírásáról. Látjuk a lezárt 2. kaput. Benn és kinn figyelem és aggodalom. Később megnyílik a kapu. Örömtől fénylő arcok, V-t formázó ujjak. Egy tablón a sztrájkolók 21 követelése, köztük az első talán a legfontosabb: a független, autonóm szakszervezet megalakítása. Egy falon üveg alatt összegyűjtve a munkások kézzel írt kérései – ezek alapján fogalmazták meg a vezetők a 21 pontot. Ironikus üzenetet hordozó plakátok, fehér vászontörülköző: fogságban tartott nők üzentek vele a külvilágnak. Valósággal lángol rajta a rúzzsal írt felirat: Solidarnosc. Walesa Nobel-díja. Egy fotó, amely az egész világsajtót bejárta: fénylő arcú fiatal lány mosolyog a vaskapu rácsába kapaszkodva. Egy szűk helyiségben kis nyomda: kézisokszorosító, papírvágó, írógép, ma is minden működik. Teamelegítő – az alkoholt betiltotta a sztrájkbizottság. Azután a hadiállapot képei, gázmaszkok, fémpajzsok, vízágyúk, Jaruzelski. Az utolsó teremben a hatvanas évektől láthatunk retrospektív filmbemutatót. Megdöbbentő képek az olykor megenyhültnek hitt hatalom brutalitásáról. A kijáratnál vendéglátóink kérik, hogy írjunk a vendégkönyvbe. Meghatott szavak bukdácsolnak a papíron. Majd kihoznak egy nagy fehér könyvet, a Szolidaritás első vendégkönyvét, amelyet annak idején a vezetőkkel együtt „letartóztattak”. Az első bejegyzés Walesáé, azután államfők, művészek sora rótta le benne tiszteletét. Ma ez már muzeális darab, nem „használják”. Megrendülten lapozgatjuk. Hirtelen elénk teszik a tollal együtt. Kivételes megtiszteltetésnek számít az újabb felkérés: írjunk bele néhány sort.Másnap újra visszamegyünk a gyárhoz. A 2. kapu előtt találkozunk Bogdan Lisszel, a Szolidaritás 2. számú vezetőjével, Walesa helyettesével, aki a nyolcvanas években a hajógyárban dolgozott mint gépész, majd oktató. Most saját cégét igazgatja. Két lánya közül az egyik építész, a másik európai ügyekkel foglalkozik. A gdanski megállapodás aláírásakor 28 éves volt, ma 48. Átsétálunk a régi városháza XVI. századi épületébe, amely ma a Balti-tengeri Kulturális Központnak ad otthont. Itt beszélgetünk három órán keresztül. Bogdan Lis mindvégig higgadt, halkan beszél, „nyomdakészen”. Hogy mégsem hagyja érintetlenül, amit elmesél, azt csak abból sejthetjük, hogy amint haladunk előre az időben, hangja lassan felerősödik.A 19. születésnapját 1970-ben börtönben töltötte. De később csak 1984-ben tudták letartóztatni. Hamar kiengedték, majd újra becsukták. Amikor először hallgatta ki a haditengerészet ügyésze, azt mondta neki: „Szeretnék önnel beszélgetni, ha ennek az egésznek egyszer vége lesz. Hogyan tud ilyen nyugodt maradni?” Ezt kérdezte a tudósító is majdnem húsz év múltán. „A tapasztalataim tanítottak meg rá” – hangzott a válasz.– A Szolidaritás társadalmi, nemzeti mozgalom volt, nem csak szakszervezeti – magyarázza. – Ez jelentette az egyetlen olyan keretet, amelyben el lehetett érni valamit, amelyben tovább lehetett feszíteni a hatalomba vert éket.A Szolidaritás ethosza, amelyről oly sokat írtak, számára a mozgalom kezdeti szakaszának nagy tűrő- és kompromisszumkészségét, valamint a közjóért folytatott küzdelmet jelenti, ami 1989-ben is megmaradt. Nem számítottak rá, hogy a régi rendszer olyan gyorsan lebomlik, de tudták, hogy ha nekik sikerül elérniük, amit követelnek, az az úgynevezett szocialista blokk többi országára is hatással lesz. Az ellenállás azért lehetett ilyen békés, mert a Szolidaritás vezetősége így akarta. Tagjainak világos elképzelése volt arról, merre kell menni, és mindig megegyezésre törekedtek. Nagyon szigorú szabályokat állítottak. A földalatti mozgalomban mindenki a saját nevét használta, nem álnevet. Ez is tette őket hitelessé. Nem tudták, hogy a jövőben mikor és hogyan változik majd Lengyelország, de azt igen, hogy a Szolidaritás fellépésétől fogva soha többé nem lehet ugyanaz az ország – még a hadiállapot idején sem. A kommunista rendszer felbomlása megkezdődött, és ők biztosak voltak benne, hogy ez a demokratizálódás felé vezet. Az események azonban továbblendültek annál, mint amire számítottak. A hatalom nemritkán a saját embereit is internálta. Tehát félt.Hogy mit kapott ez a munkások által megindított mozgalom az értelmiségtől?– Tudtuk, hogy mit akarunk mondani, de azt nem tudtuk, hova kell tenni a pontot meg a vesszőt – mondja Bogdan Lis. – Az értelmiségiek sokat segítettek nekünk mindvégig, amikor a kormánynyal tárgyaltunk.A családoknak sem volt könnyű; házkutatások okozta félelemben éltek, a gyerekek vízágyúkat, nem virágokat és zászlókat rajzoltak május 1-jén. A feleségeket megpróbálták rábeszélni, hogy menjenek külföldre, akkor kiengedik a börtönből a férjüket. Voltak persze családi drámák, de nem ez az általános. A rászorulók sok helyről kaptak segítséget. Ez is adta a Solidarnosc erejét. Arra a kérdésre, hogy szerinte bíróság elé kell-e állítani Jaruzelskit, Bogdan Lis habozás nélkül nemmel felel.– Csak azok látnak mindent feketébbnek és fehérebbnek, akik nem vettek részt a mozgalomban – állítja. Ő arra törekszik, hogy megértesse a Szolidaritás „szürke komplexitását”. Nincs elég adatuk ahhoz, hogy bíróság elé állíttassák a tábornokot. Szemben álltak egymással, neki is megvan a maga felelőssége, az, hogy nem a megegyezést választotta, hanem a rendkívüli állapot bevezetését. – Jaruzelski történelmi figura, történészeknek kell megítélniük, emóciók nélkül – zárja le a témát.A mai Szolidaritásnak szerinte az a legnagyobb problémája, hogy újabb nemzedéke nem veszi tudomásul: más körülmények között, más helyzetben él. A Szolidaritás nem térhet vissza a nyolcvanas évekhez, nem játszhat ugyanolyan szerepet, mint akkor. Walesa, akit karizmatikus személyisége emelt az első számú vezető posztjára, 1980 és 1989 között nagyon fontos szerepet játszott, de később sokat hibázott, jobban tenné, ha viszszavonulna. Kár, hogy nem képes rá – mondja szomorúan Bogdan Lis, aki 1991-től hat évig semmiféle politikai szerepet nem vállalt. Hozzáteszi: reméli, hogy a politika végre elválik a történelemtől, és azt a heroikus, tiszta korszakot, amely a Szolidaritás születésének időszaka volt, nem próbálják összekeverni a mai, egészen más időkkel. A Szolidaritást ma is olyan jelképnek látja, amely lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb felfogású emberek együttműködjenek – ha nem is mindig könnyen.