A pillanat pontossága

”A múlt fogalmát az ember úgy tanulja meg, hogy emlékezik” – írja Wittgenstein. Olvasó és író egyaránt így cselekszik, amikor igyekszik pontosítani azt, ami a múltból a jelenbe ér: egykori olvasmányait, az író szempontjából műalkotássá tisztuló életnyersanyagot. Az emlékezés kísérőjelenségét, az emlékélményeket rendezgeti; talán nem sorba vagy rendbe, hanem úgy, ahogy valami különös szeszély, érzelem folytán összecsomósodnak, egymásba gyökereznek. Képet alkot a múltról, miközben a jelen folyását időlegesen felfüggeszti. Mert elhagyott, de feledhetetlen világa csak így, másodszorra lesz igazán az övé – az emlékezés révén. Emlékeiben önmaga tájaira ébred, elhagyott senki földjére tér vissza, ami kissé mégis ismerős: a személyiséget övező tulajdon.De kimondható-e bármi is a pillanat pontosságát fürkésző folytonos nekifeszüléssel; az érzelmek hegy-völgyeire újra ráismerni s végre kimondani akaró szenvedéllyel? Természetesen – s rögtön érdemes hivatkozási pontokat is találunk: Proust „madeleine”-jét, az Ulysses szerzőjét emlegetjük. Csakhogy elég pontosak-e ők is az élmény célkeresztjének követésében, közvetítésében, még ha oly aprólékosan kiterjedt módját választották is a kimondhatatlanul felmerülő megnevezésének, a felemás nyelvbe öntésének? A szavak tettek is, ezért olyan félelmetes pontatlanságuk. Persze az is igaz, hogy a csökönyös pontosságvágy idővel ellehetetlenít. Viszont másképp nem érdemes, állítja Ottlik. Jobbára csak bridzsezik, de akkor is íróként. Ráérősen, mint akinek világhosszú az ideje.Mégis a magyar posztmodern irodalom vajúdása idején egy egész nemzedék ismert Ottlikban genezisére. Éppen matematikus következetességgel átgondolt és megtett gesztusa, „a másképp nem érdemes” miatt. Hogy posztbeszéddel illetik – az irodalomkritikai szemlélet esetlegessége. Csekély jelentőségű, ha utal e kategória az akár a hallgatásba is visszavesző pontosság igényére: arra a „könyöktérre”, amelyben van idő átgondolni a dolgokat, mert nem siettet semmi; ami az íróság függetlenségének éppúgy őrzője, mint ahogyan megelőlegezett helyszíne a hiteles megnyilatkozásnak. Hogy mindig és újfent másként kell elmondani, nüánsznyi részletekkel kiegészíteni azt, ami történt, ami megtörténhetett; próbálgatni a látószögeket, hogy melyik vagy mindjük összessége nyithat-e teljesebb és pontosabb képet a múltbéli pillanatokra, amelyekben a létezés szilárd váza megépülhetett.Persze a kérdés hanyagul elterül bennünk, mintha indokolt helye lenne: amikor úgy gondoljuk, hogy Ottlikra, az életműre érdemes emlékeznünk, nem valami transzparenst emelgetünk, talán a kelleténél éppen magasabbra is? Az Ottlik-recepció szinte példa nélkülien sok, bár feledhető anomáliára bukkan: író, aki nem ír, vagy nem annyit, mint a többi, s egyáltalán, írt-e valaha is; évtizedeken át hiteget készülő új regényével, s aztán előbukkan valami „aligha” regénnyel. Ottlik a másképpen írók közül való. Életműve az egész életét átívelő – talán egyetlen – pillanat felismerésének kiterjesztése: pontosságának vonzásában annak a „szigmaérzésnek” a keresése, „ami hiánytalanul összefoglalja és egybeolvasztja a létezésed egészét”. Ottlik a létezés szólongatásában él. Rá emlékezni annyit tesz, mint algoritmusát követni, megtanulni ottlikul gondolkodni, látni, a pillanat pontosságával. A kimondhatatlan tiszteletével, őrzésével. Tudni azt, hogy szegett szárnyakkal élünk, noha örökös bennünk a repülés kísértése, ahogyan az üresen előttünk álló fecni kihívása is.Az életmű konzekvenciája úgy szólhatna, hogy a „hallgatás táján” még minden megvan – nem egyszerűen a részek összegeként, hanem mint létegész. Azután a szavakkal kezdetét veszi a „semmi sincs sehogyan” állapota: minden összegubancolódik, elmosódik. Nehéz ilyen szemléleti háttérrel írónak lenni, sokat írni. Innen eredhet Ottlik legendás lustasága, hogy évtizedekig dédelget egy-egy témát, mint tette azt Buda című regényével(?). Pontosabban az egyetlen témát dédelgeti, s Kronoszként nem falja fel „gyermekeit”, írói nyersanyagát. Folyton megújuló formában kísérli meg elmondani a mindig ugyanazt, a létezés alapstruktúráját. Így a pillanat hiteles örökébe csak a hallgatás léphet, amit beföd valami metafizikai táj, magaslati levegő: hóval, köddel, a kimondhatatlanból összeálló sárral. Mert „előbb jön mindig a megértés és azután a szó, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt”.