Élesedő képek

Negyvennegyedszer hullatják lombjukat az Üllői úti fák azóta a nevezetes október óta. Azok a szegény fák, akiket Kosztolányi egy emberöltővel korábban polgártársainkká avatott, és akik azokban a napokban előbb lelkendezve, majd rémülten bámulták a pesti utcán megelevenedő történelmet. Figyelték az orvosegyetemről kitóduló, szabadságot éltető, lyukas zászlókat lengető fiatalokat, később a sűrűsödő fegyverropogást a Múzeum felől, hallgatták a napokon át tartó harc robaját, a lövések dörejét, lánctalpak csikorgását a Körút irányából.De hol vannak már azok a fák? Megroppantotta őket a vastagodó aszfalt, megfojtotta őket a benzingőz. Az éppen most lombjukat veszítők a várostűrőnek mondott utódai ama nagy öregeknek. Nézd, hogy hasonlítanak a fák az emberekre! – mondta a minap egy ősz öregember a kertjében, az elmúlás jegyeit mutatva nekem. Valóban, hacsak nem a vizes rétek, havas hegyek évszázados tölgyeit, fenyőóriásait tekintjük, a velünk együtt élő fák ifjúsága, felnőtt kora, és öregsége párhuzamot mutat az emberi sorssal. Akik 1956-ban embercsemeték voltak, már régen felnőttek, az akkor volt ifjak javakorukat élik, aki élete delén volt akkor, ma hervadó öreg. Ha él még egyáltalán, és nem dőlt ki a sorból.Négyéves korom fényképszerű emlékei: a Körtér barikádja mögött füstölgő, leomlott ház, sebesültekkel megrakott vöröskeresztes Csepel teherautó, a Villányi út sarkán kiégett ruszki tank... Negyvennégy ősz suhant el azóta, egymás után, csendesen. Felettem is, Magyarország felett is. Most már magam is megértem, amit apámék korosztálya, amikor ők a nagy háborúról meséltek nekem: most én próbálom megidézni emlékeimet a húszéves fiamnak. A bennem megrögzült, lassan elhalványuló képeket akarom neki elbeszélni, amit és ahogyan én láttam, szubjektív élményként megéltem – szakszerűen szólva.Ámde a képek! A fekete-fehér filmrészletek, fotók! Azokat érdeklődve nézi a fiú. A Margit hídon oszlopban vonuló tankokról, a gigászi bronz Sztálin széttört darabjairól, a felborított villamosokról, a rommá lőtt körúti házakról, a falakra mázolt feliratokról, a puskát szorongató kissrácokról, a Corvin közi csatatérről készült képeket. Az általa Corvin Budapest Filmpalotaként ismert, légkondis mozi akkori környékének dermesztő látványát, ami az 1945-ös Berlinével, vagy a mai Groznijéval vetekedett. Igen, az archív képek sokkal jobban megőrizték az akkori valóságot, mint az emlékezet. Az időközben megöregedett, halványuló szellemű szemtanúk, az események résztvevői is rászorulnak már a személyes élményt felfrissítő, eddig ismeretlen, félve rejtegetett fotókra. A kései utódok számára meg az egyetlen, érzékelhető bizonyíték a fénykép, a film. Az objektív által megörökített történelem.Most is előkerült egy különös sorsú fényképsorozat az 1956-os Budapestről. Október 23-tól november 11-ig készítette a felvételeket egy amatőr, a nevét még ma sem akarja kiadni a családja. Ennyi év után sem. A mai magazinunkban is látható fotók, még ha megremegett is a kéz az exponáláskor, megfakult az öregedő film, a kés élességével tárják elénk, és foglalják össze 1956 forradalmának lényegét. S az idő múlásával ezek a képek egyre élesednek.