Koszovóban távolról sem szent a béke

Miközben Jugoszlávia-szerte „kitört a demokrácia”, és a világ közvéleményének figyelme szinte kizárólagosan Belgrádra szegeződött, a tavaly még háború dúlta déli országrész, Koszovó mintha egyszersmind elfelejtődött volna. Pedig a békefenntartók biztosította terület sorsának alakulása alighanem továbbra is kulcsfontosságú – annak ellenére, hogy a kizárólagos birtoklásra törekvő albánok és szerbek ellentétének felszámolására konkrét terve senkinek sincs.Szürke, szomorú őszi fényben, alacsony felhőzetből kibukkanva érkezik a Magyar Honvédség harmincéves AN–26-os szállítógépe a pristinai repülőtérre. A történelemmé előlépő közelmúlt szele csap meg, amikor feltűnnek a NATO célfotóiról ismerős létesítmények, de a földet érő gép rázkódása és a hirtelen fékezés rövidesen visszazökkent a jelenbe. A tavaly még bombázott gurulóutakon mindenfelé idegen katonák és járműveik álldogálnak.A gépből kikászálódva felismerhetővé válnak a „fekete alapon fehér”, a magyar olvasónak is minden bizonnyal ismerős rendszámok, amelyek egyértelművé teszik: a koszovói főváros stratégiai jelentőségű repülőterén az orosz hadsereg az úr. Összetéveszthetetlen a békazöld egyenruha s a gallér alól kivillanó, kék-fehér csíkos póló is. Hátrébb, egy kicsiny konvoj mellett barettos, tereptarka egyenruhás, távolról is erőteljesnek tűnő alakok állnak, látványuk ilyen helyzetben különösen megnyugtató: ők a Magyar Honvédség Koszovóban szolgálatot teljesítő őr- és biztosító zászlóaljának katonái, vendéglátóink, kísérőink, testőreink egy napra, a látogatás idejére.A magyar táborig mintegy húsz kilométeres út vezet, s közben szemügyre vehető ez az elhíresült táj. Kopár, művelés csak elvétve, a földeken pedig szélhordta szemét mindenfelé. Az útszéli települések épületei többségében mondvacsináltak, a frissen felhúzott vályogfaltól a modern betonelemekig mindent felhasználnak, de abban majdnem minden ház hasonlít, hogy a vakolatot lehagyták róluk. A gazdasági élet meglehetősen szűk keresztmetszete is rövidesen átláthatóvá válik: apró „kóla-csoki-cigi” boltocskák, szabadtéri CD-árusok, autómosók és épülő benzinkutak. Kísérőink nem hagynak kétséget afelől, hogy a vállalkozások mögött sokszor a szerteágazó albán maffia áll, ami egy ideiglenes, a nulláról épített ENSZ-közigazgatással „ren-delkező” országban persze alighanem természetes.Ahogy a fővárosba érünk, bizarr szimbiózis tűnik fel: nincs olyan szerb ortodox templom, mely előtt ne állna egy KFOR-őrtorony és néhány békefenntartó. A maradást választó szerbek szigorú őrizet alatt élnek, létesítményeikkel együtt, hiszen az albán többség enélkül szimplán leradírozná őket a térkép eme szegletéről. Ha mennek valahová, csak kísérettel tehetik – a saját érdekükben. Koszovó Poljében, amit csak Rigómezőként ismerünk, sincs ez másként, a szerbek által nemzetté válásként számon tartott 1389-es vesztett csata emlékhelyén. Furcsa látni a monumentum mellett azt a márványoszlopot is, mely Milosevics 1989-es helyi beszédére emlékeztet – érzékelni, hogy itt kezdődött minden. Közben persze olyan érzése van az embernek, hogy a korzikaiak eljöhetnének ide „vendettaipari tanulónak”.A felszínen nem sok utal a feszült állapotokra, háborúra, bombázásokra. Inkább a szegénység, a sajátos – nyugati szemmel nézve leginkább igénytelen – helyi kultúra nyomja rá bélyegét az emberek, a házak és a táj arculatára. Csak itt-ott tűnik fel egy-egy kiégett épület, amelyről kiderül, hogy már az albánok egymás közti leszámolásának esett áldozatul, nemegyszer a bent- tartózkodókkal együtt. A NATO bombái által lerombolt középületek szinte fel sem tűnnek, a környező lakónegyedek pedig érintetlenek maradtak. A képet nem ez árnyékolja be, sokkal inkább a látvány, hogy szerkezetkésznek sem nevezhető házakba ideiglenes jelleggel (persze kényszerből) már beköltöznek, vagy hogy fával tüzelnek a panelházban. Másik jellegzetes utcakép a parabolaantennák sokasága. A konszolidáltabb időkben épült emeletes épületek erkélyeit szinte elborítják, központi szolgáltató híján több száz négyzetméternyi antenna mered az égnek. Az utcán járkálók hasonlóan ellentmondásos képet nyújtanak: egy cseppnyi Közel-Kelet, egy cseppnyi nyolcadik kerület, egy cseppnyi olasz elegancia, egy cseppnyi kozmopolita divat.A magyar tábor a lehetőségekhez képest nagyon csinos, s az alakulat tagjai azt is elmesélik, hogy miért hallgat „film city” névre. Az ok egyszerű: valamikor itt volt a pristinai rajzfilmgyár. A zászlóalj lakókonténerei pedig egy félkész bútorgyár oldalt-felül erősen szellős csarnokaiban kaptak elhelyezést. Ettől függetlenül mindenütt rend és tisztaság. Alighanem tévedés, hogy egyszerűen a vendégek „tiszteletére” lenne ez így. Itt, hadműveleti területen, közvetlen NATO-parancsnokság alatt és más nemzetek figyelmétől kísérve, a hétköznapokban sem engedhető meg a lazulás, merőben más standardok érvényesek, mint odahaza. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy jelenleg itt, a Balkán szívében, hazájától távol található a honvédség legjobb, körülményeiben és finanszírozásában legelőnyösebb helyzetben lévő alakulata. Itt nem- csak mutatóba van az egyenruha és nem szólam a NATO-tagság, hanem mindennapos gyakorlat. Még akkor is tartható mindez, ha figyelembe vesszük az „ideiglenes” jelleget és azt, hogy itt élesben megy minden!Vendéglátóink meglehetősen közlékenyek, hangjuk őszinte. Elmondásuk megerősíti azt a nézetet, hogy az idő előrehaladtával a megoldás nem kerül közelebb. Mert mi is a KFOR célja? Béketeremtés? Rendben, de hogyan, ha a többségi albánoknak nem ígérnek függetlenséget, ha a helyi szerb kisebbséget nem lehet magára hagyni, de ugyanakkor a tartományt ismét Szerbiához csatolni is lehetetlenség? Vagy – aktuális kérdések – talán Jugoszlávia éppcsak elkezdődött demokratizálódása, egy ultranacio-nalista gyökerű vezetővel, aki a nemzetközi közösség erőfeszítéseit egyszerűen „Koszovó szégyenének” nevezte, segít a helyzeten? Kérdések, amelyek beárnyékolják a katonai és az ENSZ-missziót egyaránt, és amelyre a döntéshozó politikusoknak egyáltalán semmilyen válaszuk nincs. „Kezdünk belegabalyodni az egészbe” – csúszik ki öszszegzésképpen valaki száján, még akkor is, ha az elöljáró hirtelen nagyon morcos lesz ezért a mondatért. Az igazság azonban az, hogy talán nem is tévedett olyan sokat.A mindennapokat persze cseppet sem zavarja, hogy a jövő sűrű ködben úszik. A katonák teszik a dolgukat, védik a KFOR főparancsnokságát és más kulcsfontosságú létesítményeket, hiszen őket erre szerződtették. Hogy Szerbiában történt valami, itt vajmi kevéssé érződik. A szavazó helyi szerbek voksait elcsalták – 44 ezer voksot kétszázezerként regisztráltak Belgrádban –, az albánok pedig, akik az első fordulót bojkottálták, a másodikban már leadták volna szavazatukat – taktikusan Milosevicsre, hogy ezzel hozzájáruljanak Szerbia további elszigeteltségéhez, s így saját függetlenségi törekvéseikhez. Az összetűzések többsége sem etnikai alapú immár. A radikális és mérsékelt albán csoportok rivalizálnak „csak”, persze balkáni brutalitással, gránát a haragosom üzletébe, párthelyiségébe stb. alapon. Hashim Thaqi és Ibrahim Rugova jelenti a két centrumot, de a különböző irányzatok aktuális térképét alighanem lehetetlen felvázolni, különös tekintettel az illegális tevékenységre, a szervezett bűnözéssel fennálló kapcsolatokra.Vegyes érzelmekkel hagyja el az ember Koszovót, ridegséggel a szívében, de mély benyomásokkal. Amolyan „nem hiszek a szememnek” érzéssel, amelyet a nagyon is konkrét valóság ellenére az a tény táplál, hogy a jövőről, a célokról senkinek fogalma sincs.