Németországban visszasírják a korábbi sikereket

Két nappal azután, hogy Sydneyben kialudt az olimpiai láng, Drezdában az ország egyesítésének tízéves évfordulójára emlékeztek a németek. A két időpont közelsége szinte kikényszerítette az olimpiai szereplés mérlegének vizsgálatát a történelmi dátum távlatából – holott ezen megoldástól a sportvezetők úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől.Mindez nem jelent mást, mint összehasonlítani a régi és új tartományok képviselőinek eredményeit. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a kényes témát elsőként a televízióból ismert humorista, Harald Schmidt kezdte el feszegetni, utalva arra, hogy a Sydneyben nyert tizennégy aranyérem közül tíz a hajdani NDK-ból származó versenyző nevéhez fűződik, és ennek megfelelően nem vet elismerő fényt az egyesített sportnemzetre, amely az ötkarikás küzdelmek során elmaradt a maga elé kitűzött céltól: 1972 óta első alkalommal nem került az első három közé a nemzetek versenyében, és kénytelen volt megelégedni az ötödik hellyel az éremtáblázaton.Sovány vigasszal ért csak fel a Német Olimpiai Bizottság elnökének, Walther Trögernek a magyarázata: „Jót tett, hogy a legsikeresebb nyugat-európai nemzetnek bizonyultunk!” Az egyesítés óta eltelt időszak tanulságát levonva megállapítható: a politikailag oly jelentős fordulat nem tett jót a sportnak! „Az NDK-örökséget felemésztettük!” – hangzott a NOB-tag, Thomas Bach megállapítása.Szerencsére, mondhatnánk – amennyiben az állambűnözés kategóriájába eső, központi doppingrendszerre emlékezünk, arra, hogy a testi sértést elkövető személyeknek csak egy részét sikerült felelősségre vonni és bírósági úton elítélni. A többiek élvezik a tíz esztendő utáni elévülés előnyét! Még ha a keleti doppingrendszer felszámolása után és a fokozott ellenőrzés tudatában szerzett ötvenhét érmet (14-17-26) tiszta és becsületes teljesítménynek is minősítjük, elvitathatatlan, hogy az egyesített ország sportvezetése nem tudta – és talán nem is akarta – felhasználni a keletnémet tapasztalatokat. Ilyen értelemben foglalt állást az olimpiai küldöttség két tagja: „Az NDK sportrendszere a világ egyik legjobbjának bizonyult. Kizárva az orvosi szektort. Az egyesítés után sok mindent tönkretettek azzal a magyarázattal, hogy ami keletről jön, az csak rossz lehet. Ma már sokan felismerik e szemléletből adódó hibákat!” – nyilatkozta a Potsdamból származó kétszeres kerékpáros aranyérmes Roberto Bartko.„A fordulat után előbb mindent le kellett rombolni. Időközben kiderült, hogy a gyerekek és fiatalkorúak számára berendezett sportiskolák nem is voltak rosszak. Közben azonban eltelt tíz év. Szomorú vagyok, hogy ezeket az esztendőket elpocsékoltuk” – hangzott az úszó Franciska van Almsick véleménye. Mindkettőjük számára problémát jelent a nemzeti identitás kérdése is: „Ha valaki közülünk büszke Németországra, azt a külföld gyorsan nacionalistának minősíti. Nálunk elképzelhetetlen lenne az a stílus, amellyel az ausztrálok ünnepelték sportolóikat” – vélte a 24 éves Bartko. „Mindig az az érzésem, hogy nálunk nem szabad büszkének lenni a hazánkra” – tette hozzá Van Almsick, és ezzel rámutat a nemzeti érzésben gyökeredző motiváció hiányára. Olimpiai sikerükre, azaz sikertelenségükre is kihatással volt az egyesítés és annak következményei: „Hosszas sérüléseim miatt az NDK-ban nem lettem volna aranyérmes, a türelmetlen rendszer azonnal a tehetséges utánpótlásra fordította volna figyelmét és támogatását” – ítéli meg helyzetét Bartko. „Az NDK színeiben biztos, hogy régen elértem volna az olimpiai győzelmet. Ott ugyanis nem kellett volna elviselnem a közvélemény részéről megnyilvánuló nyomást” – replikázott az úszónő.A legtöbb német szakszövetség elmondhatja magáról, hogy ma már nem nevezhető az NDK-szisztéma haszonélvezőjének. Kivételt jelentenek a kajak-kenusok, akik átütő sikerrel – négy aranyéremmel – érkeztek haza Ausztráliából. Az eredmény mögött nem csak a harmincnyolc esztendős Birgit Fischer példátlan karrierje húzódik meg huszonhét világbajnoki cím birtokában – az egyesített szövetség tapasztalt keletnémet edzőkkel alapozta meg az elismerést kiváltó olimpiai szereplését: „Átvettük az NDK rendszerét és felhasználtuk az annak idején ott bevált, tudományosan kidolgozott edzésmódszereket. A cseh származású szövetségi edzőtől eltekintve, minden szakemberünk a volt NDK-ból jött” – hangoztatta Ulrich Feldhoff, a Német Kajakszövetség elnöke.Az ilyen kijelentések természetesen gyanút is kiváltanak – ugyanis azóta tudjuk, a „demokratikus köztársaságban” kiképzett edzők nem kizárólag tiszta eszközökkel igyekeztek sikert kikényszeríteni tanítványaikból. A hajdani doppingvádakkal szemben állnak viszont az egyesített sportvezetés elvitathatatlan érdemei az ajzószerek elleni harcban, az ellenőrzést garantáló laboratóriumok munkájába fektetett milliók. A német doppingvadászok már évek óta aprólékos szorgalommal végzik munkájukat. E „fehér mellény” tudatában a NOB alelnökének választott Thomas Bach bátran felszólíthatta az USA képviselőit, hogy ne tiltott eszközökkel igyekezzenek a „világ legjobb sportnemzetének” címét kiharcolni. „Az amerikaiak doppingpolitikája nem működik.” Végre el kell szánniuk magukat arra, hogy nemzetközi ellenőrzésnek vetik alá magukat, garantálva az esélyegyenlőséget!” – hangoztatta a német sportdiplomata.Az egyesített Németország ma már hajlandó beismerni, hogy az NDK sportörökségéből tanácsos lett volna átvenni a tisztességes tapasztalatokat, mindenekelőtt a fiatal tehetségek felkutatásának és képzésének rendszerét. Ugyanakkor az államhatalmi befolyásból levont tanulságok ismételten alátámasztották a demokratikus, független sportrendszer helyességét. Ilyen értelemben foglalt állást a sport támogatásáért felelős szövetségi belügyminiszter, Otto Schily: „Az állam legyen az utolsó, amely beleszól a sportnak nyújtott pénz elosztásának részleteibe, ez kizárólag a szakemberek feladata. Így most rájuk hárul a felelősség is, hogy józanul analizálják az olimpiai játékokon szerepelt csapat teljesítményét”.