Világkiállítás dúrban, mollban

Egy órával meghosszabbították minden idők legnagyobb világkiállításának a nyitvatartási idejét, így azután 153 napon plusz hatvan percen át tódulhatott a nép Hannoverbe, hogy a százhetven hektárnyi területen 193 ország részvételével megrendezett expót megtekintse. Tódult is helybéli és idegen, fiatalok, öregek, kis és nagy családok, függővasúton, tolókocsival, rollerrel, babajárgánnyal, gyalogosan, kinek mi szolgált kedvére.A média – odakint és idehaza is – egyértelmű kudarcként emlegette a 2000. esztendő világkiállítását, ám akinek megadatott, hogy személyesen győződjön meg e „fiaskó” milyenségéről, kiváltképpen a zárás előtti, utolsó napokon, meglepetten tapasztalhatta, hogy a televíziós, rádiós értékelésekről, sajtóbéli eszmefuttatásokról mit sem tudván, az embereket igenis érdekli a világkiállítás. (Főleg, ha különböző kedvezményekkel csalogatják a rendezők a tömegeket a helyszínre.) Órákig állnak sorba a népszerű pavilonok előtt (a finn, az angol, a francia, a japán kiállítás vonzza tapasztalatom szerint a leginkább az embereket), és boldogan fogadják azokat a bemutatókat, amelyek nyitottságukkal a folyamatos áramlást teszik lehetővé, megkímélve a közönséget attól, hogy emberkígyót formázva tekeredjen a nemzeti pavilonok, a tematikus kiállítások és a vállalati bemutatkozások körül. A magyar pavilont is ezért szeretik többek között. Vadász György húsz méter magas és harminc méter hosszú épületszobrászati alkotása, amelyet a vendégkönyv tanúsága szerint van, aki óvó tenyérnek lát, van, aki nyíló virágnak, hajónak, mindközönségesen a „szeretet és a harmónia házának”, lehetővé teszi, hogy a látogatók sorbanállás nélkül, kényelmesen, ráérősen járják végig a látványteret és a két kiállítóteret. (Tumultuózus jeleneteket csak a magyar étterem előtt látni, nemzeti elfogultság nélkül állítható, valamennyi nemzeti étkezde közül a magyar a legnépszerűbb a világkiállításon, és ez nemcsak a magyar ízeknek, de a kedvező áraknak is köszönhető.) A látogatót harangszó fogadja, kellemes muzsika és vörösfenyő illat (az épületet kívül-belül faburkolat takarja, fakockákból készült a padlóburkolat is), csoda-e, ha hátát a falnak támasztva végignézi Káel Csaba filmjét, majd végigjárja az ezeréves magyar sikereket, a derűs magyar népet szemléltető tárlatot? Kiss Zoltán igazgató elmondja, szomorúságukat (hogy tudniillik a hazai sajtó főleg a negatívumokat tette „közhírré” a hannoveri magyar kiállításról vagy hallgatott róla, mintha nem is létezne) a helyszínen tapasztalható lelkesedés és szeretet űzte el.Hárommillió látogató készséges befogadója lett a kiállítástervezők eredeti céljainak: érzékeltetni, hogy az európai csatlakozásra váró magyarság Európában van az Európa sugárúton álló kiállítóterétől függetlenül is, történelmi s szellemi teljesítménye által, és hogy az államiságának ezer esztendejét ünneplő nemzet derűsen, reménykedve várja a következő ezer évét. Magyar módi szerint persze tengernyi kifogás fogalmazódik meg a kiállítás témáját és megrendezését illetően, de a filmet sem fogadják egyértelmű lelkesedéssel a magyarországi vendégek. Túlzsúfolt, titokzatos (nem kaptak feliratot a kiállítási tárgyak és fotók, ezért azután a gyanútlan idegent félretájékoztatják a gondosan megkomponált installációk, például a teniszütőjével és pipájával bemutatott ifjú Szent-Györgyi Albertről könnyen hiheti bárki, hogy neves sportember vagy „magyar pipa” föltalálója ) – mondják. A film hosszú, s hibás asszociációkra veszi rá nézőjét... (Egyedül a zenét nem bírálja senki, nem is lehet, olyan lélekemelő.) És van, aki azt nehezményezi, hogy a magyarok „mutatványa” nem felel meg a világkiállítás előre megadott központi témájának, az ember, a természet, a környezetvédelem és a technika kapcsolatát múltban, jelenben és jövőben is „végigjáró” vezérgondolatnak.A magyar házigazdák azt mondják Hannoverben, a kiállítás módja szól az emberről, aki a technikai csodát (a pavilon széllel és gravitációval egyaránt dacoló acélszerkezetét) a természet ajándékával, a fával teljesíti ki, az újdonság erejével ható tökéletességig. A világkiállítások története – mondja Kiss Zoltán – az építészeti újítások története is, és ezt a folytonosságot Hannoverben talán egyedül a magyarok épülete biztosította. Az újdonság varázsával hódító magyar pavilon, amelyet már messziről észrevenni, annyira elüt a sok – fantáziátlan – betonkockától, szokványos vásárcsarnoktól, a világkiállításon szereplő Magyarország legfőbb dicsősége s legfőbb gondja is. Még a zárás előtti utolsó pillanatokban sem tudni semmi biztosat további sorsáról. Idő még van, 2001. február 28-ig kell rendezni dolgainkat az igen kedvezően kijelölt kiállítási téren. Ám, hogy megveszik-e a Vadász György tervei szerint emelt épületet vagy sem, erősen befolyásolja a hannoveri végelszámolást. A világkiállítás gondolatának ellendrukkerei szinte mást se mondogatnak (szerte a Földön, nem csak magyarok lakta vidékeken), hogy ma már, az internet, a televízió világában nem érdemes expókat rendezni. Nyereségre pedig semmiképpen nem lehet számítani... Ezeknek a negatív vélekedéseknek talán gátat lehetne szabni, ha egyértelműen bebizonyosodna, magyar részről nem volt veszteséges vállalkozás a Hannover 2000 rendezvényén való részvétel. Kiss Zoltán szerint egyedül az jelenthet veszteséget, ha a pavilont – vevő híján – le kell bontani, és meg kell semmisíteni. (A területet ugyanis, ahol még ma a magyar pavilon fogadja az utolsó látogatókat, eredeti formájában visszaállítva kell átadni a világkiállítást rendező német szervezőknek és tulajdonosoknak.)Anyagi természetű aggodalmai a német kiállításrendezőknek is vannak (nagy hiba volt – mondják – jó előre negyvenmillió látogatóról beszélni, ennek a negyvenmilliónak a fele se váltott jegyet a világkiállításra), bár azt is tudják, az a 2,4 milliárdos veszteség, amit a kapuzárás után elkönyvelhetnek, „aprópénznek” tekinthető csupán ahhoz az új, pozitív országképhez képest, amit ez alkalomból az egyesült Németországról tudtak felmutatni a világnak. Nagy kérdés persze, hogy milyen jelen- és jövőképet tudott felmutatni a világkiállításon szereplő 193 ország együttesen. A pontos választ az adhatná meg e kérdésre, aki valamennyi kiállítást megtekintette. (Szerintem ilyen csodabogár nem létezik egyetlenegy sem.)Aki csak tíz-tizenöt pavilont járhatott végig a finis előtti lázas órákban (mint e sorok írója is), nyugtalanul nyugtázhatja, hogy a múltját (büszkén vagy elégedetten, pironkodva vagy közömbösen) túlhaladni vágyó emberiség szorongva reménykedik. Miben? Nem a médiában, nem is a tudományban, a technikában. Önmagában. Hogy talán kordában tudja tartani mindazt, amit kitalált, megalkotott, önmagára szabadított. Emberül. Isten segítségével. Mert a Hannover 2000 fölállította Krisztus pavilonját is, tárgyakból, termékekből és termésekből, hitből, csöndből, szeretetből. És Krisztus pavilonjában mindenki megpihenhetett, akit a százhetven hektáron megrendezett nyüzsgés meggyötört testileg-lelkileg.