Az örök bölcsészet

Szükség lenne nálunk is nyelvstratégiára, minden műveltnemzet kidolgozza a magáét, fejleszti és terjeszti a nyelvét, mondja Balázs Géza. Csak pár tucat nyelv van a világon,amelyen minden szakterület művelhető, amelyik a legszélesebb kommunikációra alkalmas. A magyar közéjük tartozik. Ezelődeinknek, a nyelvújítóknak és a nyelvművelőknek köszönhető.Véletlenül lett nyelvész, ifjúkorában néprajztudósnak készült. Aztán kiderült, hogy e két tudományterület nem áll olyan messze egymástól. A negyvenegy esztendős Balázs Géza, az ELTE docense – néhány hónapja még dékánhelyettese – magyar–néprajz–népművelés szakot végzett. A felvidéki eredetű szülőktől származó pesti fiú maga sem érti, honnan a vonzalma a folklór iránt, de gyermekkorában már népi ihletésű tárgyakat rajzolgatott. A diploma megszerzése után – bár nagy hatást gyakoroltak rá néprajztanárai, Voigt Vilmos és Dömötör Tekla – nyelvészprofesszorai, Rácz Endre és Fábián Pál kínálták fel neki a lehetőséget, maradjon az ELTE mai magyar nyelv tanszékén.– Bár ma divatosabb, s talán több előnnyel is jár, ha egy ifjú nyelvész az amerikai iskola követőjévé válik, ön mégsem ezt az utat választotta. Sőt még a sok kollégája által feleslegesnek tartott nyelvművelésre is vállalkozott.– Valóban két iskola van, a formalista általános nyelvészet és a szociolingvisztikai, antropológiai iskola. Mindkettő nagyon fontos, egymás nélkül nem létezhetnek, ám kétségkívül vannak presztízsharcok a képviselőik között. Engem jobban vonzott a szociolingvisztika és az antropológiai nyelvészet, amelyik az ember nyelvi meghatározottságát, viselkedését, a nyelv és a kultúra viszonyát vizsgálja. Nem új tudomány, csak korábban etnolingvisztikának hívták. A finnugor nyelvtudományban nagyon sok etnolingvisztikai kérdést vizsgáltak. Az antropológiai nyelvészetbe tartozik a hagyományos, folklór jellegű és a mindennapi szövegek vizsgálata is. A tudományág neve Amerikából ered, az amerikai tudományban általában érzékenyebbek a társadalom, a kultúra, az ember és a nyelv közötti viszonyra. Számomra pedig innen már csak egy lépés a nyelvművelés. Hisz amikor azt vizsgáljuk, hogy miként használjuk a nyelvet, felmerül a kérdés: milyen normák szerint kell használnunk? Szociokulturális és műveltségi normák szerint. Ezekben pedig el kell igazodni.– Televíziós és rádiós műsorai a nyelvművelés megújulási lehetőségét bizonyítják. Kiket vall a tanítóinak ezen a területen?– Gyerekkoromban nem sok nyelvművelő műsort hallgattam. Inkább a népi és városi kultúra, az irodalom, a folklórgyűjtések felől érkeztem erre a területre. Ugyanakkor nagy hatással volt rám Lőrincze Lajos rokonszenves, kedves lénye. Ő próbálta meg átadni a stafétabotot, de biztattak mások is, így Grétsy László és Fábián Pál. Nem akartam nyelvművelő lenni. Egyszer-kétszer azonban hívtak a rádióba, ahol kérdésekkel találtam szemben magamat. Kezdett érdekelni, milyen alapon fogalmazhatók meg a nyelvészeti ítéletek. Megismertem az emberek viszonyát a nyelvhez, kíváncsi voltam rá, mi és miért izgatja őket. Fontos ugyanis egy nyelvésznek, hogy a társadalom hogyan gondolkodik a nyelvről. S végül eljutottam oda, hogy megírtam Magyar nyelvstratégia című dolgozatomat. Örülök, hogy a Magyar Tudományos Akadémia alapításának 175. évfordulójára, vagyis éppen mostanra sikerült befejeznem ezt a háromszáz oldalas kéziratot, hisz az Akadémiát éppen a magyar nyelv művelésére hozták létre, és az intézmény ezt ma is kiemelt ügynek tartja.– Mi a lényege nyelvstratégiájának? Miért van szükség egyáltalán efféle programokra, kutatásokra?– A magyar nyelvstratégia a magyar nyelvi cselekvés elmélete. A mű elején áttekintem, melyek a magyar nyelvművelés hagyományai, mit tettek és milyen eredménnyel az elődök, majd megvizsgálom, hogy milyen lehetőségei vannak ma a tudatos nyelvi cselekvésnek. Nyilvánvaló, hogy ez többszintű tevékenység, amelynek legfelső része a nyelvpolitika, középső eleme a nyelvstratégia, és alul helyezkedik el a nyelvművelés.– Ezért a stratégiáért bizonyosan kap majd hideget is, meleget is, mivel sok kollégája kifejezetten ellenzi azt, hogy a nyelv fejlődésébe bárki bármilyen szinten megpróbáljon beavatkozni.– Nagyon fontos a többszintűség. Bizonyos területeken nem kell elvetni annak a lehetőségét, hogy szabványok, határozatok szülessenek a nyelv védelmében, hogy a nyelvhasználat zavartalan, sikeres legyen. Nem vagyok a törvényszintű szabályozás híve, de bizonyos normatív szabályok megalkothatók, amelyek megvédenek bennünket az ostobaságoktól.– Lehet-e védekezni a globalizáció és annak nyelvi jelenségei ellen?– A globalizmussal küzdeni nem érdemes, a világon mindig volt egységesülési irányzat, a kultúrák találkozása egyszerre jár egységesüléssel és súrlódással. Inkább ki kell használni a globalizáció előnyeit, a kommunikáció kiterjedését, ugyanakkor a veszélyeztetett értékeket tudatosítani kell. Ez minden nemzetnek saját érdeke és feladata, ehhez nem kap nemzetközi támogatást. A sokféleség az emberiség alaptulajdonsága. Hogy a magyar nyelv veszélyben lenne? Nagyon régóta tudatos kulturális fejlesztőtevékenység folyik, ennek köszönhető, hogy a magyar azon kevés, pár tucat nyelv közé tartozik, amelyik a legszélesebb kommunikációra alkalmas, a családi szinttől a legmagasabb igényű szaknyelvekig. A jelenlegi tempó azonban már gondot okozhat. Korábban egy generáció alatt kevés változás történt, a nyelv befogadta, begyűrte magába az idegen szavakat. Most viszont gyors és tömeges a támadás, emiatt van szükség a nyelvstratégiára. Minden művelt nemzet kidolgozza a magáét. A spontán feldolgozás a gyorsaság miatt már nem elég.– Nincs-e olyan benyomása, hogy csak egy szűk, bár igen aktív réteget érdekel a magyar nyelv jelene és jövője?– Nincsenek felmérések arról, hány embert foglalkoztat az anyanyelv állapota, de az biztos, hogy sok fiatal is van közöttük. A XIX. században kétségkívül nagyobb volt az egység, akkor mindenkit izgatott ez a kérdés. Szerencsére ma is sokan vannak, akiknek nem mindegy, mi lesz a magyar nyelv sorsa. Néhány elkötelezett ember még nagyobb cselekvési teret szeretne, mint maguk a nyelvészek. Juhász Nagy Sándor orvosprofesszor például elindított egy könyvsorozatot, amelyben magas szintű tudományos – nem ismeretterjesztő – munkákat csak magyarul, magyar szakkifejezésekkel lehet megírni. Nyilvánvaló a nyelvművelő műsorok esetében is, hogy az igényesek kérdeznek, ám sok ember nem tudja még a kérdéseit sem megfogalmazni. Napi kommunikációs gondjai vannak. Ma, az informatikai forradalom kapujában számtalan zavar adódik, a köszönéstől kezdve a megszólításon át egy levél, egy beszélgetés stílusáig. Az emberek többsége nem tudja az illemet, és keveset olvas.– Nem késő a nyelvművelést felnőttkorban elkezdeni? Nem a család, az iskola dolga lenne-e alapvető készségeket, ismereteket kialakítani? Ezenközben a gyerekek szenvednek a nyelvtantól, nem érzik magukénak a magyar nyelvet.– Kétfajta nyelvtanoktatás van: a leíró, illetve a kommunikációelmélet-központú. E kettőnek mindig a keveréke valósult meg nálunk. Nem érzem eltúlzottnak a tudomány-központúságot, inkább a túlpedagogizálással van baj. Aki egy nyelv logikáját megtanulja, az ezt a tudását más területekre is átviheti. Nagyobb gond, hogy az egyetem egyszakos tanárokat, sőt kizárólag pegagógiát hallgatott szakembereket bocsát ki. Ők tartják azután a pedagógus-továbbképzéseket, mivel úgymond a módszertani ismeretek birtokában vannak, miközben nincs tanári gyakorlatuk. Én elmondhatom magamról, hogy minden iskolatípusban tanítottam, a szakmunkásképzőtől a külföldi egyetemig, tehát jobban tudom, hogyan kell oktatni, mint az, aki csak elméletben tanulta. Ha lehetőségem lenne rá, több szakot csak posztgraduális képzésben engedélyeznék, hiszen csak valamilyen tényleges tudásra, gyakorlatra tartom felépíthetőnek. A túlpedagogizálás eredménye, hogy mióta élek, csak oktatási reformokról hallottam, és csak azokban vettem részt – többnyire azok ellenzékeként. Ma már a reformok reformjainak a reformjait éljük, mintha nem azon múlna az oktatás, hogy egy minden tekintetben alkalmas, felkészült tanár megy be az órára.– Mindez azonban nem segíthetne abban, hogy a diákok többsége idegenkedéssel tekint a magyar nyelvtan nevű tantárgyra. Nem kellene ezen változtatni?– Kevés a jól használható nyelvtankönyv, sőt most az új kerettantervek miatt mindegyiket át is kell írni. Közben a nyelvtudomány is fejlődik, ezért nincsenek, nem is lehetnek tökéletesek a nyelvtanok. Nem tudunk ugyanis mindent a nyelvről. A nyelvi jelenségeket több-kevesebb sikerrel lehet leírni. Magyar grammatika címmel új leíró nyelvtan készült a mai magyar nyelvi tanszéken, Keszler Borbála szerkesztésében. Ebben például nem találunk számnevet, mert azt a szerzők besorolják a melléknevek közé. Ez természetesen nem valamiféle új törvény, csupán egy lehetőség, ajánlás a tanároknak, és jelzi, hogy a megközelítések változnak, a megállapítások pontosíthatók.– Négy esztendeig volt az ELTE Bölcsészettudományi Karán az oktatási és hallgatói ügyek dékánhelyettese. Vajon a jelenlegi körülmények között tartható-e az elitképzés, amire ez az egyetem mindig büszke volt?– Az elmúlt tíz évben elitképzésből tömegképzés lett a bölcsészkaron. Míg a nyolcvanas években három-, három és fél ezer, ma hét-nyolcezer hallgató van. Az 1992-ben bevezetett egyszakos képzés is stimulálta ezt a növekedést. Emellett az országban négy új bölcsészkar jött létre, de ez nem jelentette azt, hogy kevésbé keresett lenne a mi karunk. Ma már versenyhelyzet van. Az világos, hogy a klasszikus szakokról nem lehet lemondani, hogy a több tucat úgynevezett kis szakunk fenntartása művelődéspolitikai kérdés, de megjelentek új tudományok – a média, kommunikáció, politológia, antropológia, bölcsészeti informatika, vagy hova soroljam az inter- vagy multikulturalitást –, ezek helyet követelnek maguknak. Tehát gondolkodni kellene a bölcsészkarok jövőjéről, de legutóbb hiába tettem erre kísérletet, még a hallgatói önkormányzatot sem érdekelte. Pedig a diákok diplomájának értéke most dől el. Az egyszakos képzés bevezetése óta nem kötelező a tanárképzés felvétele sem. Azóta a hallgatóknak csupán tíz százaléka dönt úgy, hogy megszerzi a tanári képesítést. A szabad tanár- és tantárgyválasztás bizonyos esetekben a minőségvesztés felé visz, az egyszakosság pedig egyenesen zsákutca. Az egyetem azonban pénzügyi és egyéb megfontolásból rátért a tömegképzésre, a minőség néhány elkötelezett tanár hobbija lett.– Nem is tűnik jól hasznosíthatónak manapság a bölcsészdiploma.– Ez tévhit. Úgy látszik ugyanis, hogy az itt szerzett tudás konvertálható más területekre. Egyik magyar szakon végzett hallgatónk például a bankszakmában lett sikeres. Ennek ellenére a tananyag összetételének megújítása elkerülhetetlen.– Nem gondolja, hogy a klasszikus műveltség ideája elavult, hogy a mai fiataloknak nincsen szükségük a magolásra, hisz ott vannak a különféle információs csatornák?– Ha valakinek nincsen a gondolkodási sebességéhez szabott tudása, elvész az információs dzsungelben. A manipulációra az ad lehetőséget, ha valakinek vagy nincs semmiféle információja, vagy túlságosan sok van. Minket most a túlságosan sok hatás veszélyeztet, bár az alulinformáltságról is vannak elképesztő tapasztalataim. A hagyományosan megszerezhető tudás nem válik, nem válhat korszerűtlenné. Ha lefénymásolok egy tanulmányt, az nem ugyanaz, mint ha magam készítek róla jegyzetet, mert akkor az olvasottakat átszűröm az agyamon. A felgyorsult világ felszínességhez vezet, de a gyors információszerzés után jönnie kell a hagyományos cselekvésnek. A válogatás ma a legnagyobb tudás, épp ezért nem fog elavulni soha a hagyományos bölcsészet, ezért nem lehet megúszni az izzadságos munkát.