Egy anya

„A két szemét... még most is látom...” Bizony. Mentem a temetőbe. Botorkáltam. És ezt a dalt dúdoltam balgatagon.Égkék volt ez a szem. Átható, erős. A kissé széles arcban úgy helyezkedett el, mint a gyémánt. Volt nekünk odahaza egy Szűz Mária-képünk, arany cirádás keretben. Annak az asszonyképe tündökölt fölöttünk, a kettős családi ágy fölött. Mosolygott az az asszony. Elkísért is, mert úgy volt megfestve, hogy vele mozdult a szoba. Sutty. Rajtam maradt a szeme, ha balra léptem, odafordult, ha jobbra, akkor is.Nos, ez az asszony is ilyen volt. Nagyon szép. Elmondhatatlanul szép. Kecses, kicsi, mégis erős. És lebegett. Lebegni tudott. Kiállt a piros terasz szélére, nekitámaszkodott a sötétzöld vaskorlátnak, kezében egy teniszütőt tartott – és mintha lebegett volna. Egyik kisujját huncutul eltartotta teniszütő nyelétől – én abba, kérem szépen, belehabarodtam. Most néztem meg újra a fényképen, nem akartam elhinni, tényleg eltartotta a kisujját és tényleg lebegett, még a fényképen is lehetett látni. Szőke haja lebbent az égen. Mosolygott, kicsit titokzatosan, de keményen. Mert kemény egy asszony volt.Állítólag, utólag hallottam csak, három embert szeretett egész életében. A két fiát elsősorban, azokért élt-halt. No meg a férjét. Amikor azt elvitték fogságba, ő lett a család feje. Vonattetőre hasalt és batyuzásból éltette két fiát. De nem mondok igazat. Volt neki még egy embere. Az apja. Talán azt szerette a legjobban. Kötél-erős, vad-erős ember volt. Az volt ennek az asszonynak a kedvence.Egyébként világgyönyörű nőnek mondták. Magam is úgy láttam. Nem lehetett betelni vele. Csak úgy ment a rákosfalvi utcán egyszerűen és nem lehetett betelni vele.Nem tudom: mondtam-e már? Az anyám volt.