Karcolatok az idő üvegén

Meddig élnek az újságtárcák? A kérdés minden íróféle embert izgat, aki nem csupán regényfolyam-méretekben tudja elképzelni a múló élet tényeinek és érzeteinek szubjektív rögzítését. Az újság (vagy a rádió) a tárcaszerzőnek nemcsak azért kell, mert periodikus természete folytán a szolid penzumkényszerrel írásra serkenti a henyélésre hajló auktort, hanem azért is, mert mögöttük ott a garantált publikum: van kinek írni, van kihez beszélni. Illés Sándor e kézzelfogható befogadó közeg nélkül talán létezni sem tudna: ezért olyan színesek és személyesek a történetei és lírai benyomásai, mintha a kávéházi asztal túlfeléről, oldott társaságban mesélné őket. Titkon persze irodalom ez, még ha alkalmazott irodalom is – ezért is mutatnak olyan jól, ha kötetbe gyűjtik őket.Ez az olvasó- és hallgatóközönség nagyjából jól körülhatárolható – rendszerint az idősebb nemzedék soraiból toborozódik, s nincs átfedésben sem a videoklipek, sem a szappanoperák törzstáborával. Azok kedvelik Illést, akiknek az olvasás még szent, mással nem helyettesíthető tevékenység, amelynek minden ízét és zamatát élvezni kell, ezért nem váltható ki praktikus gyorsolvasással. Ezek az írások ugyanis szépek: van ízük és zamatuk. S persze van nekik egyfajta összetéveszthetetlen modoruk is: egy sokat megért tollforgató őszikéi, fél lábbal a jelenben, fél lábbal az időtlenségben. A kanadai meg az ausztráliai magyar hetilap szerkesztőinek első dolguk az, hogy kiollózzák az aktuális Illés-tárcát a Magyar Nemzetből – s nemcsak azért, mert a tengereken túl felülreprezentált arányban élnek vajdasági, bácskai magyarok, akiknek a szülőföld levegőjét jelentik ezek a mondatfutamok; azért is, mert ez az érzelmes próza általában is közel áll az emigráns szívhez.Illés Sándor maga is egy ködbe vesző élet emigránsa: ciklusokba rendezett évszakai nem konkrét évszakok – bennük egy, a valóságosnál emberibb és élhetőbb XX. század lüktet. Itt az ember a természet szerves része, s nem felszámolója; s a halhatatlan mama keze simogatja a soha fel nem cseperedő kisfiút. E karcok hieroglifák az idő üvegén, amelyeket a szeszélyesen burjánzó jégvirágok között kell keresni. (Illés Sándor: Hajnali madárfütty. Karcolatok, tárcák, jegyzetek. Estrade-City Kft., Budapest, 2000. Ármegjelölés nélkül)