Milyen messze van Kerala?

Nemrég egy kisdiákoknak szóló francia nyelvűtankönyvben láttam, hogy egy hajlott hátú,posztópapucsos, tarka fejkendős nénike szimbolizálja Magyarországot. Olyan groteszk volt, hogy inkább mosolyogtam, mint bosszankodtam rajta.Később brit földön is módom volt szembesülni a közhellyel, amelyről azt hittem, már nem létezik. Egy londoni étteremben tapasztalhattam, miként keveri össze az amúgy barátságos és érdeklődő házaspár Bukarestet Budapesttel. Néhány türelmes magyarázó szó után közelebb kerültünk földrajzi, történelmi ismertetőjeleinkhez, és így 1956-ról is derengeni látszott nekik valami. Ettől felbátorodva azt is tudattam, hogy immár tizedik éve köztársaságban, polgári demokráciában élünk, nem beszélve a többi jelentős változásról. Mondhatnánk persze, hogy kivételesen szűk látókörű emberekkel kerültem össze, de az igazság inkább az, hogy a hétköznapi életben Nyugaton vagy a világ más, távolibb részein sokkal kevésbé tekintenek ránk megkülönböztetett figyelemmel, mint ahogy hisszük, gondoljuk. Részint azért, mert – szerencsére – nem tudunk szolgálni olyan negatív szenzációkkal, amelyek a világsajtó figyelmét akár csak egy röpke hír erejéig ránk irányítaná.Ami pedig minket itthon izgat, az másutt érdektelen, elhanyagolható esemény. Rosszabb esetben pedig, ha „ismertetik” hazánkat – amint a minap látott National Geographic Channel adásában meggyőződhettem róla –, olyan nyomorúságos és egyoldalú képet festenek szokásainkról, környezetünkről, ami leginkább turistariogatónak nevezhető.Kövérkés családapát szólaltattak meg, aki szép otthonában, gyönyörűen terített vacsoraasztalánál arról panaszkodott, hogy a rendszerváltozás előtt és közvetlenül utána boldog volt, de most csak szorong és fáradt. A kamera ráközelített a gusztusos cseréptálban gőzölgő töltött káposztára (ugyan, főzzenek már valami magyarosat!), a háttérben a megilletődött, finom arcú feleségre és az illedelmes gyerekekre. Később a kövérkés, szomorú férfiút betérni láttuk egy félhomályos ivóba. A kamera ezúttal a sörhasakra, elnyűtt mosolyokra és gomolygó cigarettafüstre összpontosított. A kísérőszöveg: a magyaroknak munka után inniuk kell valamit, hogy oldódni tudjanak. Feltételezve az alkotók jóindulatú általánosító hajlamát, mégiscsak gyanúsan primitív a dolog. Vajon csupán e kies tájról mondható el, hogy egy családfenntartó szorong, esetleg azért, mert félti az állását? Csak itt érzik magukat fáradtnak az emberek? Csak nálunk térnek be egy sörözőbe beszélgetni az ismerősökkel munka után? Mire találták ki a világ másik fertályán a pubokat, ivókat, bisztrókat? A továbbiakban Budapest díszleteit vonultatták fel: a lehető legrandább betonépületeket, ténfergő fiatal férfiakat, cekkereket cipelő, majd az utcán ülő, visszeres lábait pihentető idős asszonyt mutattak hosszasan.S végül egy szűk panellakásban szintén asztal körül ülő, ezúttal gőzölgő, zsírban tocsogó paprikás krumplit eszegető családot. A változatosság kedvéért a ház ura atlétatrikóban feszített, felesége pedig tarka otthonkájában szidta a lakótelep tervezőit, és érzékletesen ecsetelte a szűkösség hátrányait. A gondtalan élet, a pesti Duna-korzó látványa is felbukkant egy röpke pillanatra. Természetesen a sokunk által ismert, citeráját évtizedek óta itt pengető, egyre görnyedtebb hátú bácsikával. E búcsúkép után az indiai Kerala államba repült a stáb, amelynek viszonyai a narrátor szerint igencsak hasonlítanak az imént látott Magyarországéihoz.Ebbe a rólunk alkotott, mégsem minket mutató tükörbe pillanthattam 2000. november 3-án délelőtt. Gyanítom, nem ez az egyetlen ilyen jellegű Magyarország-ismertető. Fölösleges megsértődnünk, hiszen jól tudjuk, a szegénység, a félelem, a létbizonytalanság, az egészségtelen táplálkozás mind életünk jelensége, mint ahogyan bárhol másutt a világon, nálunk sokkal-sokkal gazdagabb és szerencsésebb múltú országokban is jelen van mindez. A bosszantó az, ami az ilyen munkákból kimarad. Hogy egy vágóképet sem érdemelnek meg könyvtáraink, múzeumaink, mondjuk a Zeneakadémia épülete, egy szót sem történelmünk vagy legalább egy világhírű tudósunk neve. És még nem is vagyok nagy igényű. Felvetődik a kérdés, ha az ilyen egyoldalú bemutatást bántónak tartjuk, vajon miért nem törekszünk magunk arra, hogy tisztességes, szellemi, erkölcsi értékeinkhez méltó képet mutassunk hazánkról.Nemcsak azért szükséges és indokolt ez, mert a globalizálódó világban a figyelemért is küzdelem folyik az egyes országok között. Nemcsak azért, mert a figyelem, a pozitív előkép erkölcsi, szellemi és üzleti tőkét jelent, amely számos tekintetben jól kamatoztatható. Hanem mert a nemzeti önbecsülés valamilyen módon összefügg a jó közérzettel, az emberi méltósággal, a versenyszellemmel – tehát inspiráló és megtartó erő. Igen nagy a lemaradásunk e tekintetben, annak ellenére, hogy a világ számos országában találkozhatunk olyan értelmiségiekkel, akik számon tartják zenénket, nagy gondolkodóinkat, történelmünket – személyes kapcsolataik, érdeklődésük, utazásaik és nem utolsósorban kivételes műveltségük okán. Szintúgy igaz, hogy a hatvanas évektől berögzült turistapropagandánk, a fütyülős barack, a csikóslegény, a budapesti panoráma a dunai hidakkal még makacsul tartja magát idegenforgalmi berkekben.Mindebben van valami a valódiból, de édeskevés ahhoz, hogy a világnak megmutassuk, kik vagyunk valójában, mit hagytunk magunk mögött és merrefelé tartunk. Igaz az is, hogy nem könnyű szimbólumokba sűríteni azt a mondandót, azokat az értékeket, amelyek a leginkább jellemzőek gondolkodásunkra, karakterünkre. Vita tárgya, hogy egyáltalán miről legyen szó. Országképről? Magyarságképről? Politikai tervekről? A közelmúlt megpróbáltatásain túllépő jövőről? Turistacsalogatásról? Vagy együtt minderről?A Magyar Gallup Intézet egyik idevágó vizsgálatában – milyen pozitívumokat értékelhetnek a külföldiek Magyarországon? – a megkérdezettek elsődlegesen még mindig a jó konyhát, a szép tájakat, a kulturált környezetet és az alacsony árakat nevezik meg. Ugyanakkor a válaszokban már egy árnyaltabb és időtállóbb értékelés is megjelenik, amely összefügg nemzetközileg is számon tartott teljesítményeinkkel. Negatívumként olyan jelenségeket neveznek meg, mint a közterek, az épületek elhanyagoltsága, a kapzsiság, a piszok. Megjegyzendő, hogy az előbb említetteken némi igényességgel, fizikai ráfordítással viszonylag könnyen lehetne változtatni, hiszen szép számmal vannak olyan településeink, ahol a kulturáltság, az igényesség minden tekintetben természetes. Mint ahogyan elsőrendű fontosságú az is, hogy önmeghatározásunk elképzelhetetlen a történelmünkre való hivatkozás és a tárgyi emlékeinkhez való ragaszkodás nélkül.A közelmúltban lezajlott Találkozási pontok – országimázs itthon és külföldön című konferencián Frank Tibor egyetemi tanár megemlítette, hogy e pozitív emóció és tudat mellett olykor már-már patologikus a ragaszkodásunk a kudarchoz. Nem vitatva a történelmi „balsorsot”, ideje lenne fennmaradásunk, életerőnk, sikereink okait is megfogalmazni, hangsúlyozni. Ha például a százötven éves török uralom szóba kerül, arra is gondolhatunk, hány azonos nagyságrendű nép tűnt el hasonló elnyomás alatt. És a modern korban sincs restellnivalónk, ezt feltalálóink, tudósaink neve bizonyítja. Igaz, azt az értéket, amelyet ők képviselnek, nehéz beleszuszakolni egy reklámcsomagba, néhány szlogenbe. Egyéb jellemzőink mellett egyetlen biztos és időtálló védjegyünket, a szellemi élet Magyarországát kellene igazi jelképpé emelni!