A kettős kötés szabadsága

Mintha mindig úton lenne, hívná egy újabb feladat. Amikor pedig megszólal, olyan intenzitás és természetesség sugárzik belőle, hogy az ember teljes figyelmét magára vonja. Az éppen hetvenedik életévébe lépett Dobos László, Kossuth-díjas felvidéki író, közéleti ember eddigi sorsában egy különlegesen szép, egyben gyötrelmes kelet-közép-európai életút tükröződik vissza.Egy ízben a politikát telhetetlen malomnak nevezte, amelynek étvágyát napról napra csillapítani kell. Mostanság mivel táplálja ezt a malmot?– Elégedetlenségemmel, hiányérzetemmel, a mai Szlovákia kormányon lévő koalíciójának bírálatával. Nem ezt vártam, nem ezt vártuk. Évtizedek óta az irodalom és a politika mezsgyéjén élek. Szeretnék változtatni, keresem a változtató erőt, miközben évtizedenként változó jelszavak ürügyén falakat húznak körénk. Amikor prózába foglaltam sorsunkat, azt hittem, talán a közvetlen politizálás haszna gyorsabban térül meg. Ha viszont most visszatekintek közéleti és parlamenti szerepléseimre, úgy érzem, az irodalom tartósabb holmi. De akármelyik végét is rágom a tollnak, mindenütt az erőszak kényszerhelyzetét találom.– Pedig minden munkájából kitetszik, hogy sem a kényszerhelyzeteket, sem mások megaláztatását nem szokta szótlanul, tétlenül viselni.– Saját sorsomon át ismerem, milyen az, amikor a szabad cselekvések lehetőségeit elfalazza az idő. Hogy magyar nyelvű iskolába járhassak, azért 1945-ben Szlovákiából Sárospatakra kellett szöknöm. A nagyszüleim, szüleim sorsában ott az elpusztított paraszti világ történelmi kudarca, s a felismerésem, hogy pusztán a megmaradás, a túlélés nem lehet számomra jövő. Majd a személyi kultusz, 1956 vérbe fojtása, 1968 Csehszlovákiája, a lázadást követő két évtizedes bosszú, és végül 1989 nagy reménye.A nagy lehetőség– Még mindig csak reményről van szó?– Szólásszabadság van, de a rendszerváltozással a határon túli magyarság élete lényegében nem változott. Nem lehet sem itt, sem más kérdésekben megkerülni a trianoni csonkolást. Akkor is a csendből, a kábulatból indult el az irodalom, a kultúrateremtés mint az ösztönös előremenekülés eszköze. Majd a társadalmi élet felé fordult a figyelem, a politizálás, az ellenzéki irodalom. A második világháború után ugyanez az építkezés várt ránk.– Ezért az aktivitásért és egyesztendőnyi nemzetiségi miniszterségért „büntették” később szilenciummal?– Azért megvolt ezeknek az időknek is a hozadéka. Ahogyan ’89 felé haladtunk, jól lehetett érzékelni, hogy a kultúra, az irodalom táptalajából hogyan nő ki az új, szlovákiai politikus nemzedék. Miután rehabilitáltak, Duray Miklóssal az élen megalapítottuk az Együttélés pártját, majd parlamenti képviselő lettem. Úgy hittem, elérkezett életem, életünk nagy lehetősége.– Némi malíciát érzek a hangsúlyában. Miért? Hisz minden jel arra mutatott, hogy a szlovákiai magyar értelmiségiek most igazán önmagukra találhatnak...– Így szerettük volna. De maga a gazdasági átalakulás, a privatizálás zűrzavara, amelyből a Madách Kiadót sikerült tizenegy társammal és magyarországi segítséggel kimenteni – maga is sok keserű tapasztalattal járt. Jó érzés volt viszont, hogy megkeresett Czine Mihály, és felkérésére tisztséget vállaltam a Magyarok Világszövetségében. Akkor még igen szerények voltak a körülmények, és a határokon túlról én voltam az első fecske.– Egy ízben beszélt arról az érzéséről, hogy miközben a Madách Kiadóért harcoltak, úgy érezte, csak minél messzebb mindenféle hatalomtól. Ám eközben képviselőként még bízott abban, hogy a hatalom jó irányba hajlítható.– Igen, ilyen naivak voltunk. Tényleg azt hittük, hogy megfogtuk az Isten lábát. Elvégre ott volt 22 magyar képviselő a 150 tagú szlovák parlamentben. Kértük, követeltük, hogy a parlament kövesse meg a szlovákiai magyarságot a háború után rajtunk elkövetett barbárságokért. A zsidókat megkövették, a németeket és a magyarokat nem. Pedig e témára parlamenti vegyes bizottság is alakult. A szlovák ellenvélemény az volt, hogy előbb a magyarokon a sor, a magyar parlament kövesse meg a szlovák nemzetet. Ez a vonat azóta is egy helyben füstölög. Aztán: annak ellenére, hogy liberális kormány volt hatalmon, kisebbségellenes nyelvtörvény került az asztalra. Ezzel kezdetét vette a nyelvtörvényőrület.– Miféle őrület?– Felszították a szlovák nacionalizmust, s napokon át harmincezer ember tombolt a parlament körül, szidva a magyarokat. Ez volt a parlamenti pokol, a tűzkeresztség. A belügyminiszter azzal rémisztgette a képviselőket, hogy a hírszerzés szerint a magyar hadsereg a határra vonult.– Azért csak volt valami sikerélménye politikai pályafutása alatt?– Ugyancsak el kell gondolkodnom. Igen, 1995-ben egy részeredmény a helységnévtábla-törvény kapcsán. Amit még a tíz év alatt sikerült kicsikarni, a kétnyelvű bizonyítványok és az új iskolatörvény, amely az iskolatanácsoknak nagyobb ügyintézési jogkört ad.Alacsony műveltségi szint– A földrajzi szomszédság ellenére a szlovákiai magyar kisebbség hétköznapjairól viszonylag keveset tudunk. Milyen a gazdasági helyzet, a közhangulat?– Gondokkal terhelt és komor a társadalmi légkör. Kívülről nézve talán úgy tűnhet, Kárpátaljához és a Vajdasághoz képest jól vagyunk. De Trianon hordaléka jelen van a tulajdonlásban, az oktatásügyben, a nyelvhasználatban. Igen jellemző, ahogyan a közigazgatást – hátrányunkra – átszervezték. Negyven éve, hogy a történelmi magyar járásokat a szlovák többségű járásokba beolvasztották. Ezzel szétszántották a még viszonylag egységes magyar etnikumot. A helyzeten azóta sem lehet változtatni. Számos, jelentős részben magyarlakta terület gazdasági válságövezetbe esik, ennek összes szomorú vonzatával. Kevés gyerek születik, s egyben a magyar lakosság kárára emelkedik a bevándorlás.– És mi a helyzet szellemi téren?– Sajnos, a magyarlakta területek műveltségi szintje az országos átlag alatt van, s míg a szlovák népességen belül 8,2 százalék a diplomások aránya, a magyaroknál csupán 3,6 százalék.– Nyilván nem véletlenül alakult így.– A „véletlenekre” említenék egy más jellegű példát. A háború utáni magyarellenes pogromok egyik tétele a föld elkobzása volt. Ezt a földet áttelepült vagy odatelepült szlovákok kapták meg. A rendszerváltozás utáni földtulajdon-rendezés ezt nem vette tekintetbe, az elkobzott földet nem eredeti tulajdonosaiknak juttatja vissza, hanem a betelepülteknek adja.– A civil társadalom egy része elfordul a politikától, részben mert saját helyzetével elégedetlen, részben képviselőjük emberi magatartásában vagy az általa választott pártban csalódik. Látja-e ennek jelét szűkebb pátriájában?– Erkölcsi téren nincs mit szégyellnünk. Nincsenek a hatalommal visszaélő tisztségviselőink, kapzsi privatizőreink. Mégis: gazdasági és politikai téren csak veszteségeket könyvelhettünk el az elmúlt tíz esztendőben.– Ismert önről, hogy autonómiapárti. Azon nincs mit csodálkozni, hogy Szlovákiában vagy Romániában nem lelkesednek ezért. De mi a helyzet a nemzetközi porondon, ha e törekvések szóba kerülnek, és mit remél ettől?– A rendszerváltozás idején napnál is világosabbnak tűnt, hogy ha Szlovákiát, Szlovéniát, Horvátországot az önrendelkezés jogán megillette az önálló államiság, akkor arra a Kárpát-medence magyar sorsközösségei is jogosultak. A tervezeteinket mindenütt leseperték az asztalról, és nem találtunk megértésre a nyugati demokráciákban sem.A magyar–magyar közeledésért– Mit gondol, miért?– Azt féltik, amit Trianonnal létrehoztak: az erőszakolt, homogén nemzetállamot. Ezért a hallgatás, a halogatás. Az elmúlt évek viszont arról győztek meg minket, hogy nem érdemes apró lépésenként araszolni. Mindenekelőtt az önrendelkezés elvéért kell harcolnunk, s ez magával hozza azt, hogy megfelelő helyet kapjunk a hatalom gyakorlásban. Így a földtulajdonnal, az oktatással, anyanyelvhasználattal és a közigazgatással kapcsolatos kérdésekben a magunk jogán dönthessünk.– Szélesebb körben is úgy ismerik önt, mint akit a Kárpát-medencei és a nyugati magyarság nézetkülönbségeiben is a tolerancia, a higgadtság jellemez. Úgy tudom, egy évtizednyi munka után mégis elfogyott a türelme.– Nem fordítottam hátat az MVSZ-nek, hiszen, ha jól megnézem, én vagyok a legidősebb teherhordója. Egy évtized erejét és idejét áldoztam a magyar–magyar közeledés, az integrálódás programjának.– Mégis, egy kicsit különösnek tűnik a helyzete. Az utóbbi, májusi közgyűlésen elnökségi taggá választották, majd tizenkét társával együtt átmenetileg felfüggesztették tagságukat.– Erkölcsi és törvényességi okok miatt történt így, s a törvényesség helyreállításáért fordultunk az ügyészséghez, és kértünk az MVSZ élére kormánybiztost, aki levezényli a szövetség megújítását. Ugyanezt kérték a napokban az MVSZ felvidéki küldöttei is.– Feltételezem, nem szívesen szánták rá magukat e lépésre. Mi romlott el ennyire?– Magam is restellném az olvasókat a belvitákkal terhelni, ezért csak a folyamat lényeges pontjait említeném. Az idei, májusi közgyűlésen öt Kárpát-medencei ország delegátusai kifogásolták, hogy a küldöttek számaránya Erdélynek kedvez. Erre nem kaptak a későbbiekben orvoslást, sőt, nyeglén elutasították őket. Ekkor kezdett a hangulat megromlani és elmaradt az elnökválasztás, a költségvetés megszavazása. Úgy tűnt, és ez mára beigazolódott, hogy a cél az erdélyi csoport (VET) néhány vezetőjének hatalmi ambíciója, az MVSZ kisajátítása. Ma ott tartunk, hogy az MVSZ elnökét, tiszteletbeli elnökét, s a Kárpát-medence-régió elnökét is Erdély adja. Ez annyit jelent, hogy a küldötteik mindent leszavazhatnak. Tehát a májusi közgyűlés sem megújulást, sem új programot nem hozott.– Viszont jó néhány embert megbüntettek, kizártak, miért?– Mert tisztán látják a dolgokat és mernek gondolkodni, tiltakozni. Csak néhány kizárásra ítélt személyt említenék: Kardos Bélát Ausztráliából és Laueréket az USA-ból, akik egy évtizede támogatják fáradhatatlanul anyagiakban és szellemiekben is a térségben élő magyar kisebbségeket. Vannak más kifogásaim is. Döbbenettel látom, hogy a világszövetség mai vezetői szembekerülnek a magyar kormány státustörvény-tervezetével és az RMDSZ-szel.– Mindabban, amiről most beszélt, nem sok örömet lelhet. Nyugodtan feladhatná, a harcot, hiszen jó ideje várja az íróasztala.– Én egy olyan világszövetséget képzeltem el, ahol minden magyar megtalálja a helyét és a jogát.