Akinek hallgatnia kellene

Az elektronikus médiákban és a napilapokban napok óta legfontosabb hír az egészségügyi dolgozók kormányellenes demonstrációja, amit az EDDSZ lelkes elnöknője, Cser Ágnes vezetett. Az a Cser Ágnes, aki korábban az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál végzett áldásos munkájával igen tetemes károkat okozott a magyar egészségügynek, viszont onnan eltávozva, a sok- milliós végkielégítés birtokában s a napi 50 ezer forintos (!) illetményével valószínűleg felküzdötte magát a leggazdagabbak, a felső tízezer tagjai közé. Tehát nem nagyon valószínű, hogy meg tudja érteni a havi 30–40 ezer forintot hazavivő egészségügyi dolgozók gondjait...Azt is olvasom a napi sajtóban, hogy a tíz évvel ezelőtt elkezdődött rendszerváltozás legnagyobb vesztesei a közszolgálatban dolgozók, a pedagógusok, s elsősorban az egészségügyi dolgozók, aminek következtében hamarosan veszélybe kerülhet hazánkban a teljes betegellátás. Nos, ez teljesen átlátszó mellébeszélés, magyarul szólva hazugság, amellyel egyesek azt kívánják bizonyítani, hogy a jelen helyzetért az utóbbi tíz év kormányai, de leginkább az Orbán-kormány a felelős.Az igazság az – s erre bizonyosan emlékeznek még velem együtt az idősebb olvasótársak –, hogy a mai közszolgálati bértáblázatok alapjait még Rákosi Mátyás kormánya vetette meg az ötvenes években, amikor kiadták a jelszót, hogy a bármilyen, diplomához kötött szakmában dolgozók – orvosok, jogászok, tanárok, bírók – illetményeinek alatta kell maradni a munkásosztály tagjai keresetének. Így történt meg, hogy az ötvenes, hatvanas években az én orvos férjem – aki körzeti orvosként, mai szóval háziorvosként dolgozott az egyik pesti körzetben – fizetése annyi sem volt, mint a négy elemit végzett gyári segédmunkásé. E csekély fizetésért akkoriban szinte 24 órás szolgálatot kellett teljesíteni, mivel kezdetben még nem volt éjszakai ügyeleti szolgálat; előfordult, hogya férjemnek egy éjszaka kétszer-háromszor is ki kellett mennie a sürgős betegek ellátására. Én ekkoriban beteges kisgyermekem mellett évekig nem tudtam állást vállalni, a férjem fizetése pedig hármunk megélhetésére nem lévén elég, fel kellett adnia kezdeti fiatalos idealizmusát, s kénytelen volt betegeitől a felkínált hálapénzeket elfogadni, hogy meg tudjunk élni.Mivel az idő tájt szintén mindenütt nagy szegénység volt, előfordult, hogy a hálapénz nem mindig pénz formájában nyilvánult meg. Emlékszem, így, karácsony táján a hálás betegek csirkét, kacsát, tojást, bort stb. hoztak kedveskedésül férjem valóban áldozatos munkájáért. Valószínűleg ugyanígy voltak ezzel a kórházakban dolgozó orvosok, ápolónővérek is, tehát a probléma egyáltalán nem mai keletű. Hogy az orvosoknál maradjunk: természetesen voltak kiemelt pozíciójú és fizetésű egyetemi tanárok, főorvosok, akiknek nem voltak kicsinyes anyagi gond- jaik, mint ahogyan ma is vannak... Később, mikor dolgozni mentem, minisztériumban dolgoztam adminisztratív munkakörben. Bizony az úgynevezett közszolgálati keresetek akkoriban is siralmasak voltak, ez alól kivétel csak a legfőbb vezetők, valamint a függetlenített párttitkárok és szakszervezeti vezetők fizetése volt.A férjem sajnos – elég fiatalon – már húsz éve meghalt; ha élne, valószínűleg nálam többet tudna mondani a Rákosi-, majd Kádár-rendszerben uralkodó egészségügyi helyzetről és az egészségügyben dolgozók akkori keresetéről.Minden tiszteletem és részvétem a mai drágaság mellett valóban éhbérért dolgozó orvosoké, ápolónőké és egyéb kórházi dolgozóké, azonban kénytelen voltam e kis eszmefuttatást leírni, hogy érzékeltessem: az egészségügy területén nem új keletű gondok vannak, hanem egy több mint 50 éves problémakör vár megoldásra.Simon Istvánnéegy volt orvosfeleség, Budapest