Az év karmestere Bartók nyomában

December 12. és 17. között ismét hazánkban koncertezik, két műsorral, az Orchestre National de Lyon. Az Emmanuel Krivine helyébe lépő új zeneigazgatót, az amerikai születésű David Robertsont a Musical America című szakfolyóirat javaslatára a 2000. év karmesterének választották.A budapesti Operaházban e hét keddjén a lyoniak előadásában hangzott fel először – Kertesi Ingrid, Wiedemann Bernadette, Molnár András és a Magyar Rádió Énekkarának közreműködésével – Kurtág György Sztélé és Pierre Boulez Soleil des eaux című darabja.A történet Kaliforniában kezdődött. Volt egyszer egy kisfiú, aki rajongott a zenéért, a színházért és a táncért. Tizennyolc éves koráig együtt tanulta mindhármat. Tizenkét évesen már vezényelt. Mire huszonöt éves lett, megjárta dirigensként a világ legjobb zenekarait. Kölyökkorában, amikor először hallott Bartók-zenét, összerezzent. Később fokozatosan hatalmába kerítette ez a zene. Olyannyira, hogy amikor megérkezett Londonba mint a Royal Academy of Music leendő növendéke, arról álmodozott, milyen jó lenne, ha egy taxiban összetalálkozna Bartókkal! Az a kisfiú akkor még nem tudta, hogy évek múlva beleszeret Budapestbe, és kis híján ott telepszik le. (Kétszer részt vett a karmester-vetélkedőn, 1980-ban és ’83-ban, tanult Mihály Andrásnál.)A szállodában, ahol beszélgettünk, magyarul szólít meg, semmi akcentusa nincs, és előadja: ahhoz, hogy magyar szerzők műveit kellő színvonalon tudja tolmácsolni, rá kellett éreznie a helyes kiejtésre. Fontosnak tartotta – meséli –, hogy Európába jöjjön, noha Amerikában kitűnő iskolákban sok mindent megtanulhatott – technikailag. Az izgatta, miért beszélnek egy bizonyos nyelvet az emberek egy adott helyen, és ez a nyelv hogyan hat zenei felfogásukra, alkotásaikra. Londont azért választotta, mert ott egyszerre tanulhatott zeneszerzést, karvezetést és karmesterséget.David Robertson szívesen vezényel klasszikus és kortárs műveket, operát és balettet egyaránt. Koncertezett szinte az egész világon. Budapestre nagyon tudatosan felépített két műsorral érkezett. Az egyik a kortárs zenét és a homogén, de sok irányba vezető hanganyagú kelet-európai hagyományokat jeleníti meg (Kurtág–Boulez–Mahler), a másik a sajátos francia formateremtő művészetet (Debussy–Saint-Saëns–César Franck). Robertson az elmúlt tíz évben a Pierre Boulez által megalapított párizsi Ensemble InterContemporain zeneigazgatója volt, innen került a lyoni szimfonikusok élére és az Auditórium (a zenekar székháza, saját tulajdona, a város kulturális életének egyik központja) igazgatói posztjára. A lyoni zenekar történetében most először fordul elő, hogy a két feladatot ugyanaz a személy látja el.– Azt próbálom megértetni a közönséggel, hogy a zene nagy egész. Soha nem mondom, hogy nekem Mozart a zene, vagy hogy nekem csak a rock kell. A világon egyszerre léteznek különböző zenei kifejezésmódok. Akkor van baj, ha az embereknek nincs választási lehetőségük, és csak egyfélét hallanak. Azt szeretném, hogy az Auditórium sokféle művészet gyűjtőhelye legyen. Testestül-lelkestül tiltakozom, ha azt hallom, hogy „ez csak feketéknek való zene”, vagy hogy „ez nemzeti zene, aki nem ide tartozik, az nem érti”. A zene lényege, hogy nyitottá tegyen.A karmester feladatát ő úgy fogja fel, hogy mindig kell adnia valamit a zenészeknek. Nem csak technikailag. Emberi, szellemi értelemben, hogy azt érezzék: amikor muzsikálnak, olyan igazságokat szólaltatnak meg, amelyeket az emberek a zenében keresnek. Nem egyfélét, hanem ki-ki azt, amire egyéni életútja, tapasztalatai indítják. Szavak nélküli anyanyelvet, amelyen mély érzések szólalnak meg. De ha a karmesternek nincs saját élettapasztalata, ha nem járta meg a maga útját, erre nem képes.Arról kérdezem, mi a véleménye az angol zenekritikus, Norman Lebrecht könyvéről, amely sötét képet fest a komolyzene jövőjéről.– Kritikust nem kritizálunk – nevet föl, és komolyan hozzáteszi: egyáltalán nem ért vele egyet. – Nem a zene van válságban, hanem azok az emberek, akik azt hiszik, hogy úgy lehet klasszikus zenét játszani, ahogy száz éve játszottak, miközben körülöttünk radikálisan megváltozott a világ ebben a században. Annak a különös jelenségnek lehetünk tanúi, fokozottabban, mint korábban, hogy a társadalom különböző csoportjai valamilyen zenével határozzák meg magukat, s a többieket és a másfajta zenét kizárják. Holott épp a különbségeinkben megmutatkozó közös pontok kapcsolódásai adják az erőnket.Megint Bartókot hozza példának, a negyvenes években zenekarra írt Concertót, amelyet elutazásuk előtt adtak elő Lyonban. Döbbenetes hatása volt a közönségre – meséli. Megérezték az emberek, hogy Bartók a legsötétebb történelmi időszakban is hitet tudott tenni a valódi minőség, egy nép hagyományaiban rejtőző kincs mellett.– Ha meg akarok értetni egy zeneszerzőt valakivel, azt kell megéreztetnem vele, milyen nagy öröm, ha a zenéjét hallgatom, és azért beszélek róla, mert szeretném megosztani vele ezt az örömöt. Amikor átadom, nem veszítek vele, hanem épp ellenkezőleg, kétszeres lesz az örömöm azzal, hogy megosztom. A klasszikus zenét azért tartják sokan idejétmúltnak a mai társadalomban, mert mély emberi kontaktust feltételez, és itt valóban súlyos zavarok vannak. De ez nem a zene hibája – magyarázza Robertson.Lyonban ő vezette be a koncertek előtti közönségtalálkozókat. Többletmunka és -idő, de megéri – állítja. Kisebb csoportokat fogadnak a zenészekkel, mert meg akarják őrizni a találkozás bensőségességét. És ő vezette be a péntek déli negyvenperces hangversenyeket is. Mindenki azt mondta, biztos bukás. A 2200 személyes teremben először háromszázan ültek. Másodszor ezerötszázan.– Hinnünk kell abban, amit csinálunk, akkor is, ha mások szerint tévedünk. Ha valami nem sikerül, nehogy azt gondoljuk, hogy rossz, amit csinálunk. Lehet, hogy csak hosszabb idő vagy más módszer kell a sikerhez. A zene erejében egy pillanatra sem szabad kételkedni.