A háború folytatása „békés” eszközökkel

1945 végén megszületett a kormány 12 330/1945 M. E. számú rendelete a magyarországi németek kitelepítéséről. A döntés a második világháború győzteseinek potsdami konferenciájára nyúlik vissza. A potsdami nyilatkozat szólt a lengyelországi, a csehszlovákiai és a magyarországi németek Németországba telepítéséről. A magyar vezetés ennek nyomán lépett.Mozgalmas időszak volt 1946 első fele. Országszerte romok és általános pusztulás. Sok helyütt siratták az elesett, eltűnt férjet, apát, gyermeket. Tízezrek hagyták el az országot nyugati irányba, más tízezrek meg már azt hitték, hogy szerencsésen megúszták a frontot, amikor elvitték őket „malenkij robotra” keletre, s volt, aki kilenc évig nem tért haza. Az újságok másról írtak a címlapon. Rendszeres volt az akasztás, a főbelövés – szorgoskodtak a népbíróságok. Minden hónapra jutott egy-két látványos per, no meg olyanok kivégzése, akik néhány hónappal, évvel korábban igen magas polcon ültek. Január 10-én végezték ki Bárdossy Lászlót, februárban Imrédy Bélát, márciusban Szálasi Ferencet és hét társát. De nemcsak hullottak, hanem fel is jöttek csillagok. Február elsején megszületett a Magyar Köztársaság, s Tildy Zoltán elnök lett, Nagy Ferenc pedig miniszterelnök. Még februárban törvény született egy volt elnök, Károlyi Mihály érdemeiről, s a rehabilitált „vörös gróf” nem sokkal később haza is tért, hogy immár párizsi követként mehessen újra Nyugatra – s folytathassa életét második emigrációban pár évvel később.Külpolitikailag is keserves hónap volt az a február, 27-én kellett aláírnia a Nagy Ferenc-kormány külügyminiszterének, Gyöngyösi Jánosnak az egyezményt a magyar–csehszlovák lakosságcseréről. Május 7-én a győztesek külügyminiszteri értekezlete hatálytalanította a bécsi döntéseket, visszakényszerítve Magyarországot az 1938-as határai közé. A kisemberek élete a neves politikusokéhoz hasonlóan bizonytalan volt. A munkahelyeken folytak a B-listázások, ezrek veszítették el állásukat többé-kevésbé kiszámíthatatlan módon.Tombolt az infláció, a pengő értéke óráról órára csökkent. Az átlagember hetibért kapott, szombatonként az asszonyok felöltözve várták a kapuban a fizetéssel hazarohanó férjüket, s irány a piac, ahol minden kezük ügyébe eső árut megvettek, hogy aztán hét közben a valóban szükséges cikkekre próbálják cserélni. A társadalmi életet is érték csapások. Rajk László, a kommunista belügyminiszter júliusban több mint másfél ezer szervezetet oszlatott fel, köztük szinte az összes hitbuzgalmi egyesületet, mindenekelőtt a cserkészszövetséget és a félmilliós taglétszámú KALOT-ot. A falvak életét az előző évi földosztás bolydította meg. Akinek nem jutott föld 1945-ben, az természetesen elégedetlenkedett. Végül 1946 májusában törvény mondta ki: a jogos igényeket belső telepítéssel kell kielégíteni.Ezzel vissza is kanyarodhatunk a magyarországi németekhez. A potsdami nyilatkozatot az FKGP úgy értelmezte, hogy köteles Németországba áttelepülni az, aki az utolsó népszámláláskor németnek vallotta magát, németes hangzásúra cserélte (vissza) magyar(osított) nevét, illetve aki német fegyveres alakulat tagja volt. Az 1945. december 22-én megjelent kormányrendelet a lengyelországi és a csehszlovákiai német ajkú lakosságéhoz hasonló sorsot mért a hazai németségre. A kitelepítést vagy amint a németekkel szemben ellenséges propaganda nevezte: a hazatelepítést. Az 1941-es népszámláláskor 477 ezren vallották magukat németnek. Hogy a kitelepítési rendelet megszületéséig eltelt röpke ötesztendős időszakban mi is történt ezzel a félmilliós népcsoporttal, arra talán már sohasem tudunk pontosan válaszolni. Sokukat megszédítették Hitler sikerei, beléptek a hathatós náci támogatást élvező Volksbundba, és „népi németnek” vallották magukat. Mintegy ötvenezren közülük idővel az SS tagjai lettek, kisebb részüket korábban önként, nagyobb hányadukat 1944-ben sorozták be. Körülbelül 75 ezren együtt távoztak a visszavonuló német seregekkel – és nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy akik nem mentek el önként a fronttal, azok lélekben idevalónak érezték magukat. S ha megemlítettük a Volksbundot, akkor nem szabad megfeledkeznünk a Hűség mozgalomról sem, amelynek credója a Volksbundéval homlokegyenest ellenkezett. A „felszabadulás” után következett a tragédia második felvonása.Mintegy 64 ezer magyarországi németet hurcoltak el szovjetunióbeli kényszermunkára, és 163 ezret üldöztek el Németországba. A megpróbáltatások majdnem harmincezer halottat követeltek a hazai németség soraiból. Az évtized végére nagyjából 250 ezer fővel csökkent a magyarországi németség lélekszáma. A legtöbb németet Pest, Tolna, Somogy, Bács-Kiskun és Győr-Sopron megyéből telepítették ki. Például budakeszi sváb származék Joschka Fischer, a németországi zöldek vezetője, jelenlegi külügyminiszter. A kitelepítettek nagyobbik hányada, azok, akik 1946-ban hagyták el az országot, Németország amerikai megszállási övezetébe kerültek. Túlnyomó többségük lélekben egyetlen pillanatra sem szakított szülőföldjével. Az egy faluból kitelepítettek általában közeli településeken leltek új otthonra, és egész életükben tartották egymással a kapcsolatot.Számtalan „Ungarndeutsch” szervezet alakult, mihelyt a németországi konszolidáció lélegzethez juttatta az új honfoglalókat. Egyáltalán nem kirívó a Lauffenben 1953 óta működő Etyeki Szülőföld Egyesület. Annál megrendítőbb és elgondolkodtatóbb ez a ragaszkodás a Duna-táji szülőföldhöz, minél jobban belegondolunk abba, hogy az 1946-os menekültek nem jártak rosszul. Ahogyan egyikük megfogalmazta: „Azt hittük, a pokolba indulunk, és a paradicsomba érkeztünk.” Ezeknek a „magyar németeknek” a döntő többsége Baden-Württembergben lelt új otthonra, és aki járt már arrafelé, annak nem szükséges elmagyarázni, mire gondolt a fenti idézet megfogalmazója.Szembe kell néznünk a kitelepítés történetének nagy ellentmondásával. Egy némethoni magyar német, Johann Till a Magyar Nemzet 1996. január 5-i számában azt a következtetést fogalmazta meg, hogy „a németek kitelepítése nem volt kötelező”. Érvelése szerint a nagyhatalmak Potsdamban csupán a lehetőséget kínálták föl a három országnak, hogy német kisebbségeiket elküldhessék, és a kisgazdák vezette kormány olyasmit teljesített, amit valójában nem vártak el tőle. Nem tisztünk e helyütt a kérdést eldönteni.Ugyanakkor a történelmi hűség megköveteli, hogy néhány tényt leszögezzünk: a baloldali pártok élénken támogatták a „svábok kitelepítését”, viszont a Független Kisgazdapárt több módszerrel is próbálkozott, hogy a kitelepítést megakadályozza, illetve a kitelepíteni kötelesek számát csökkentse. Az időhúzás módszere mellett az volt a legfőbb magyar kormányzati érv, hogy – mint a Tildy-kormány felállította tárcaközi bizottság fogalmazott – „a magyar kormánynak az a korrekt jogi felfogása, hogy az igazolásokat kizárólag egyéni felelősségre vonás alapján hajtja végre. Elutasít minden kollektív felelősségre vonási gondolatot.” Ez nem is volt eredménytelen, mert a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kezdeti – egyébként irreális – 500 ezer fős követelését sikerült végül 135 ezer fős tényleges kitelepítési létszámra korlátozni. Ennyien hagyták el a nagyobbik hullámban, 1946 első felében az országot. Ekkor az amerikaiak leállították a kitelepítettek fogadását, de 1947-ben még egy kitelepítési hullámot kellett elviselni, amelyben körülbelül harminc- (más források szerint ötven-) ezer ember kényszerült átköltözni a szovjet zónába, a későbbi NDK-ba.Sokat mond a tény, hogy ezeknek a „baráti országba” került „magyar németeknek” sokkal kevesebb kapcsolatuk maradt a szülőfölddel, mint a nyugat-németországiaknak. Szomorú, hogy a svábok kitelepítése ellen – amelynek lezajlása szembeötlően hasonlít a két évvel korábbi zsidódeportálásokhoz – kevesen tiltakoztak, például Shvoy Lajos székesfehérvári püspök. Volt olyan is, aki személyes példát mutatott: Franz Greszl nagykovácsi plébános úgy döntött, hogy önként a nyájjal tart, a falujából ugyanis szinte mindenkit kitelepítettek. Nem hallgatható el, hogy 1946–47-ben is megfigyelhető az a fajta emberi aljasság, amilyen 1944-ben a zsidók kárára érvényesült: sok kitelepítés hátterében állottak személyi ellentétek, gyakorta pedig a pőre mohóság: megszerezni a kitelepítendő házát, földjét, jószágát. Az új magyar demokrácia nemes vonása, hogy a kitelepítések ötvenedik évfordulóján, 1996-ban Kerner Lőrinc, a német kisebbségi önkormányzat elnöke így fogalmazott: „Büszkék vagyunk teljesítményünkre, úgy nézünk szembe múltunkkal, hogy nem kell szégyenkeznünk.”