A hálózat csapdájában

Az egész história az Egyesült Államokban kezdődött. Mondhatnánk: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy... és itt kezdődnek a problémák, merthogy sem hétfejű sárkányról, sem a legkisebb királyfiról, hanem a gazdasági szakemberek és adóellenőrök idegeit borzoló, milliós nagyságrendű pénzügyi tranzakciókról van szó. De ne vágjunk a történet elébe, amely a XX. század húszas éveiben kezdődött New Yorkban, ahol egy derék étterem-tulajdonos már nem tudott több vendéget bezsúfolni a 42. utca és az East Road sarkán álló kifőzdéjébe. Sebaj, gondolta emberünk, sebaj, ha nem férnek be többen, hát majd gyorsabban esznek, ergo többen fordulnak meg a helyiségben. Ki is hirdette ötletét a szakácsok, konyhalányok és felszolgálók körében, miszerint hatvan másodperc alatt kell kiszolgálni a vendéget a néhány, leginkább szendvicsekből és frissensültekből álló menüvel.Felháborodás volt az alkalmazottak első megnyilvánulása, valljuk be, Amerikában sem erőssége a dolgozónak a számtani sorozatok mibenlétének ismerete, főleg, ha az ember hátán is csorog a veríték a szakadatlan munkától. Aztán valahogy eltelt az első hónap, majd a tulaj bért emelt, és a következő hónapban újra megtoldotta a gázsit, és egy idő után a kollégák már versenyeztek a bejutásért. A vendégek ebből mit sem vettek észre, legföljebb örültek a gyors kiszolgálásnak és az egyszerű, leginkább a szabványméretű marhaszeletre alapozó választéknak. Persze a gyorsétterem ázsiója megnőtt, és már nem bírta tartani az egyperces rendel-tálal-kiszolgál szintidőt... (Hogy tudta volna, amikor a sor vége már a Broadwayig ért!) Így hát a közben új házat, autót, berendezést vásárló tulaj újabb éttermet nyitott, és tapasztalatait szorgalmasan feljegyezte munkanaplójába.Ez a könyv és a belőle írott szabályzat az új szisztéma alapját rejtette, amiért hamarosan nemcsak a McDonald’s-licenc megvásárlói fizettek „holtodiglan” borsos osztalékot, hanem minden kereskedő, aki viszonylag kis befektetéssel kívánt gyors nyereséget elkönyvelni. Sorra alakultak az ügynökségek, amelyek jobb esetben kidolgozott imázzsal, de diszkréten adagolt vállalkozói ismeretekkel szervezték be a nagy tömegben rendelkezésre álló munkaerőt, és ezzel megkezdődött a multilevel-marketing diadalútja. Hazánkat amúgy istenigazából a rendszerváltozás után kapta derékba a networkhullám Amwayvel, Zepterrel és még tucatnyi, kevésbé a termékkereskedelemre, mint inkább a jutalékpiramis építésére szorítkozó vállalkozással. Érdekes, de nem véletlen, hogy az előbbiek koptak ki rövidebb idő alatt a köztudatból, hiszen az emberek megunták az olcsó és középszerű, dísztelen csomagolású fogpasztát, és már nem maradt olyan barát, rokon, ismerős vagy kolléga, akit ne találtak volna meg a „van egy jó ajánlatom, de csak ha jó pénzt akarsz kaszálni” kezdetű szlogennel.Hogy mindenki értse: hasonlóval próbálkozott egy fiatalember, amikor több ezer utánvétlevelet adott postára a telefonkönyvből kiguberált címekre. Mindben ugyanez állt: ha a számlámra átutal egy dollárt, akkor megküldöm önnek – és csak önnek – azt a titkos receptet, hogy miképpen lehet könnyen és gyorsan meggazdagodni. Becsületére legyen mondva, mindenkinek válaszolt, aki fizetett. A post restant küldött levlapon csak ennyi állt: „Így!”Azonban ezt is meg lehet fejelni, hogy stílszerű módon pestiesen fogalmazzunk, mert itt már nem újdonság az ennél jóval kacifántosabb piramisjáték sem. A tanulópénzt először a Bio-gold kárvallottjai fizették meg: szépszámú, meggazdagodásban reménykedő ember egzisztenciáját néhány hét alatt tették tönkre. Ki gondolná, hogy a szociológusok által az „egydolláros tétemelés” csapdájaként emlegetett lélektani motívumot használó piramis- vagy pilótahálózat manapság a munkaerőpiacon szedi áldozatait. Rendőrségi forrásból ismerjük a receptet, amely elsősorban a nyugdíjasok és a munkanélküliek körében okoz élénk izgalmat, mivel hirdetés útján otthon végezhető, mennyiségbérezett, egyszerű munkát ajánl. A gyanútlan delikvens jelentkezik a megadott postafiók címére, postázva adatait és egy válaszborítékot. Kisvártatva levelet kap a cégtől, persze utánvét kézbesítve, amelyben tájékoztatják a munkáról, melyhez a próbatermék megvásárlása és összeállítása után juthat hozzá. Ha ez is megtörténik, akkor még féltucatnyi levélváltás és befizetés következik, aminek az esetek túlnyomó többségében eleget tesz a munkavállaló-jelölt, hiszen ha nem, akkor elvész a korábban postára adott költségdíj és az elv, hogy ő „nem adja fel”. Ám az egyre türelmetlenebbül, de kitartóan fizető kuncsaft sosem látja viszont a „saját” pénzét, legföljebb a másét, merthogy az utolsó levélben ez áll: ha nyerni akar az üzleten, hát szervezze be ismerőseit a hálózatba, ami majd busás hasznot hoz az ő számlájára is.És ebben a pillanatban az eddig példásan jogkövető magatartást tanúsító állampolgár még nem sejti, hogy egyértelműen megvalósítja a pilótajáték szervezése néven a büntető törvénykönyvben tételesen honorált bűncselekményt. Rajtaveszteni csak ő tud, hiszen csak a piramis csúcsán vagyonokat bezsebelő főszervezőknek telik titkosított postafiókra és bankszámlára, és kizárólag ők tudják megfizetni a lebukásmentes konspirációs technikákat. Becsületükre legyen mondva a bűnüldözőknek, nem céljuk a megkopasztott kisember – néha a szó szoros értelmében vehető – tragédiáját tovább tetézni, ezért felszólítják a megszerzett pénz visszajuttatására a feladónak, ami jó esetben „feledhetővé” teszi az ügyet. A kérdés csak az, hogy ki fizeti meg a tiltott pénzügyi tranzakció okozta „nem anyagi természetű” károkat, azt, amit az elvesztett barátok, ismerősök és illúziók jelentenek ebben a hamburgerbe préselt, hagymával keserített és jeges kólával leöblített világban.