A művészet közvetít múlt és jövő felé

Régen napirenden lévő kérdést válaszolt meg a kormány, amikor úgy döntött, hogy a korábban önálló, majd évtizedeken át a Műcsarnokhoz tartozott Ernst Múzeumot – és a Dorottya Galériát – leválasztja a Műcsarnokról, és önállóan, közhasznú társaságként működteti. A cél „a gazdasági és szellemi monopóliumok lebontása volt, tiszta versenyhelyzet teremtésével”. A pályázat útján kinevezett igazgató, Keserű Katalin művészettörténész és csapata, ahogyan az új intézményeknél lenni szokott, nem kis hátránnyal indul a szellemi műhelyek versenyében. Az első kiállítás megnyitása után néhány hónappal az igazgatói szobában már le tudják ültetni a vendéget, igaz, a kávé még műanyag pohárban érkezik.– A megnyitásig állva dolgoztunk – vázolja a helyzetet Keserű Katalin. – Az irodák egészen októberig üresek voltak. Most is csak egy telefonunk van. A számát persze hiába kérdezné a tudakozótól, a Matáv máig nem választotta le a vonalat a Műcsarnokról.– Nem is olyan fontos az Ernst Múzeum ügye, a „monopóliumok lebontása”?– A Matávnak biztosan nem. Annak viszont, aki korábban ismerte az Ernst Múzeumot, biztosan az. Igaz, az eredeti Ernst Múzeumra már nem nagyon emlékezhet senki, de sokan fontosnak tartották az intézmény második világháború utáni időszakát is. Különösen az ötvenes években voltak itt nagy monografikus kiállítások, amelyek rangosak voltak a centralizált struktúrában is. Az utóbbi évtizedekben nem volt „közönségmúzeum” az Ernst, de azon vagyunk, hogy nagyobb figyelem forduljon felé. Ebben van némi gyakorlatom: a kilencvenes évek elején két nagy visszhangot kiváltott kiállítást is rendeztem itt. Egyelőre a múzeum jelenlétét az épületen belül is nagyon diszkréten jelzik. Volt olyan is, aki a ház lakóitól érdeklődött róla, és azok nem tudták, hogy ebben az épületben működik.– Mintha lépni szeretnének a nyilvánosság felé – persze még tétován. A legutóbbi kiállításon két óriási díszletló került a bejárathoz, de nem kívül, hanem belül az ajtón.– Lépni szeretnénk a kerületi önkormányzat felé, hogy valamilyen figyelemkeltő jelünk az utcára is kikerüljön, de ezt finoman kell megoldani. Vannak a nyitásnak más módjai is. Új intézmény vagyunk, új a címlistánk, de azt máris tapasztaltam, hogy például a rádióműsorok és a műsorfüzetek készítői nagyon segítőkészek, s ennek is köszönhető, hogy nemcsak a kiállításokra, de a rendezvényeinkre is jön a közönség. A térhez illő, kamara jellegű programjaink vannak: sikeresek a koncertjeink, amelyeket a Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok adnak, kísérleteztünk színházi, és tervezünk táncművészeti bemutatókat. Emellett rendeztünk múzeumi beszélgetéseket a kiállításokhoz kapcsolódó, de általánosabb kérdésekről. Szeretnénk, ha jobb lenne a kapcsolatunk a kerület intézményeivel, iskoláival, a balettiskolai osztályok már jöttek is.– Nem a múzeum túl gyors létrehozása miatt maradtak ki az előkészítés bizonyos fázisai?– Január végén hirdették ki a pályázat eredményét, én már májusi nyitásban gondolkodtam. Kiderült, ez nem megy ilyen gyorsan, hiszen a pénzügyminisztériumi jóváhagyás jött meg májusra. Most már bejegyzett közhasznú társaság vagyunk. Van abban valami jó is, hogy kiállítások közben, tapasztalatokkal gazdagodva megy a szervezés.– Egyszerűen pályázott az Ernst Múzeum igazgatói helyére, vagy eleve vállalta a kht. vezetésével járó feladatokat is?– Igen. Valószínűleg azért tartotta jónak ezt a formát az alapító, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, mert így a fenntartási, működési költségek egy részét az intézmény termeli ki. Van is ebben logika, hiszen a nagy nemzeti intézményekéhez hasonló támogatást nem adhat nekünk. A tervek szerint a minisztérium a működési költségek hatvan százalékát fedezi, a többit, továbbá a rendezvények költségeit a múzeum. Ma már világos, hogy ez az arány, legalábbis kezdetben, nem tartható. Egy induló kulturális intézménybe be kell ruházni. Az Ernst Múzeum a XX. századi művészet kiállítóhelyeként nyílt meg újra, ennek alapján elsősorban múzeumi jellegű anyagból dolgozik, így egy-egy kiállítás megszervezése költségesebb. Ráadásul ha új szempontok, új területek bemutatása a cél, kutatásokra van szükség, azokat is finanszírozni kell. Mint kht. az Ernst Múzeum ahhoz, hogy nyereséget termeljen, nem kapott indulótőkét, azaz nem történt meg egy vállalkozáshoz szükséges beruházás. Így valószínűleg a minisztérium támogatja a jövőben a működést és a kiállításokat is. Kiállításaink egy részénél, a kortárs művekből rendezett bemutatóknál művek eladása is hozhat bevételt, még inkább így van ez a hozzánk tartozó, a kortárs magyar művészet bemutatását felvállaló Dorottya Galériánál.– Melyek a vállalt fő kutatási irányok, milyen fehér foltokat szeretne eltüntetni?– Alapvető feladatot jelent az építészet fontos területeinek kutatása, mert bár a XX. századi építészet emlékanyaga gazdag, távolról sincs megfelelően feldolgozva, aminek következtében építészeti ízlésünk általában nincs. Másrészt az építészet összefüggése az életünkkel sem tudatosult még, s hogy ez megtörténjen, az építészeti kiállítás új módjait szeretnénk kipróbálni. Egy közös brüsszeli–barcelonai kezdeményezést látva gondolkodtam el, hogy az ottanihoz hasonlóan érdekes budapesti, erdélyi, vajdasági szecesszió emlékanyaga sem eléggé ismert. De így van ez például a két világháború közötti modernizmus építészetével is, a külföldiek számára élmény a Napraforgó utcai kísérleti telep vagy az Átrium mozi, mi meg alig tudunk róluk valamit. Apropó, mozi: az első nagy kiállítást tavasszal éppen a mozikról szeretnénk rendezni. Fontos terület azután a századfordulóról a műtermek, műteremházak építészete – nagyon sok ilyen van Budapesten, mert az építők akkoriban kedvezményt kaptak, ha a fölső szintre műterem került. Nem más intézmények helyett vállaljuk e feladatot, hanem azért, mert virágzó múltat tudunk bemutatni.– Mindehhez az kell, ami Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz és újra csak pénz.– Megkerestem néhány közép-európai intézményt, amely kiállításokat szervez, de nincs saját gyűjteménye. A prágai társintézmény vezetőjétől tudom, hogy jelentősen megoszlanak például a költségek, ha „utazó”, azaz több helyen bemutatott kiállítások jönnek létre. Azt a nagy Frank Lloyd Wright-kiállítást, amely a Vitra Design Múzeumból indult el egy évvel ezelőtt, Prágában mintegy tízmillió forintos költséggel mutatják be. Ha magunk hozunk létre egy nagyon fontos kiállítást, akkor az ennél többe kerül. A saját építészetünkről szóló mozikiállítást például 14 millióra kalkuláltuk. Szerintem mindkét anyag megismerése fontos. Most jött egyébként a levél, hogy a nyáron mód lenne a Wright-életmű budapesti bemutatójára is.– Most mutatták be a nyári velencei nemzetközi építészeti kiállítás magyar anyagát.– Ez még az őszi programunkhoz tartozott: a kínálatban megpróbáltuk vázolni a jövő évek tematikáját. Az építészeti kiállítással együtt egy magángyűjteményt is bemutattunk. Kornai Péter festészeti gyűjteményével jeleztük, milyen fontosnak tartjuk a számos magyar magángyűjtemény létezését. Annak ellenére, hogy például a Népszabadság című napilap olyan kritikáknak ad teret, amelyek intézményünk lejáratását célozzák mind a műgyűjtők, mind a művészek körében, változatlanul az „építkezés” a programunk.– Apropó, műkritika!– A kritikai kultúra sok tekintetben leépült Magyarországon. Másutt a kritika vállalja, hogy a kultúra egyes alkotásait képes megismerni, tágabb kontextusba helyezve értékelni, és közvetíteni a közönség felé. Az, hogy Párizsban tömegek lepik el folyton a múzeumokat, nemcsak a turizmusnak köszönhető, hanem annak is, hogy a közönség tudja, hová miért érdemes elmennie, hogy gyakorlatiasan fogalmazzak: milyen kulturális értékek kerülnek közszemlére az ő adózásának köszönhetően. Ez is a polgári öntudat része. Nálunk a kritika nem informál, nem „építi” tovább, amit az alkotók megkezdtek, s a legkevésbé van tekintettel arra, hogy az ország kulturáltsági szintjét emelje. Nem is mindig az adott terület szakértőit kérik fel a lapok kritikaírásra. Így történhetett meg például az, hogy a Nemzeti Múzeum Közép-Európát 1000 körül bemutató, nemzetközi összefogással készült kiállításával a sajtó alig foglalkozott. Vagy nálunk az Új Atlantisz felé című, nagyobb elmélyülést igénylő kiállítással. A kritika lenézi az olvasóközönséget, amikor személyeskedik, a mellékhelyiségekről szellemeskedik, vagy egyszerűen hazudik. Hadd tegyem szóvá például, hogy az említett életmű-kiállítás kapcsán arról élcelődött a kritikus, hogy a festő – Németh Miklós – csupáncsak Márffy Ödön magániskoláját látogatta. Gondolom, sokan vannak, akik tudják, milyen nagyszerű festő volt Márffy, s hogy a XIX–XX. században milyen nagy jelentőségűek a művészetben a magániskolák. Ahelyett tehát, hogy ezeket fontolóra vette volna a kritikus, negatív értelemmel ruházta föl a tényeket, s az Ernst Múzeumot besározta. Más kérdés, hogy – szerencsére – a közönség tudja: a művészet sokféle, s ha valaki a színek, figurák elkötelezettje, ezzel éppen nem zárja ki magát a művészet köréből.– Vannak, akik féltik önöket a pénzügyi gondok miatt. Attól, hogy színvonaltalan rendezvényekre kell bérbe adniuk termeiket.– Több irányból érkezik, s nem mindig rokonszenvező ez a „féltés”. Az egyik napilapban például megjelent, hogy itt átszögezik a grafikákat, ide nem érdemes jönni. Mondanom sem kell, egy szó sem igaz az egészből. A lap szerkesztősége persze elhárítja magától a rágalmazás felelősségét, hiszen olvasói levélként tette közzé. A romboló hatásért azonban erkölcsileg felelős. Magam azt vettem észre, hogy a minisztérium kedvvel támogatja az értékes XX. századi művészet bemutatását, még a külföldit is. Tudni kell azonban, hogy a sok vihart megért múzeumok bástyák is, olykor bevehetetlen erődök, mert védik a művészeteket. Egy új intézménynek előbb a respektusát kell kialakítania ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak vele műtárgyak kölcsönzését illetően. Ez tehát lassú és érdekes folyamat, s szerencse, hogy így van, mert nyilvánvalóvá válhat: vannak dolgok, amik ma sem a pénzen múlnak, s talán ezek a legfontosabbak. A termek alkalmi bérbeadásáról annyit: nem ártana, ha lenne bennük légkondicionálás. Másrészt kívülről olyan lerobbantnak tűnik az épület, hogy valamirevaló cég nem is nagyon akarna itt ünnepelni. Elindult a környéken egy komoly tömbrekonstrukció, rejtett értékek feltárása – van itt például egy zsinagóga, amelyről szinte senki nem tud. Jó lenne, ha felújítanák ennek az értékes szecessziós homlokzatát is.– Még az intézmény átszervezése előtti belső felújításra készült egy rekonstrukciós terv. Azután kiderült, hiányzik a szükséges több mint háromszázmillió forint. Mi lenne, ha mégis kerülne pénz?– Azt hiszem, a külsőre kellene költeni, meg a Dorottya Galériára, meg arra, hogy megszerezhessük a földszinten lévő üzlethelyiséget. Bizonyos felújítás folyt az Ernst Múzeumban, s talán ezt befejezhetjük az idén kisebb támogatással. A jelenlegi körülmények nem fényesek, de megfelelőek a folyamatos munkához. Újra hangsúlyozni szeretném, hogy valóban jó gondolatnak tartom az Ernst Múzeum huszadik századi kiállítóhelyként való működtetését, éppen azért, mert erős kultúravesztési folyamatot látok napjainkban. Márpedig úgy érzem, és ezt szeretném megmutatni kiállításainkkal, a kultúrának, a művészetnek nemcsak a jelen ilyen vagy olyan fontosságú részét kell képeznie, nem futó érdekesség, hanem perspektívákat hordoz, közvetít a múlt és a jövő felé.