Az utóbbi hetek híradásainak tükrében hajlamosak vagyunkelfelejteni, hogy a Balkán földjében nemcsak uránmagvas lőszerek nyugszanak, hanem az a sok tízezer ember is, akinek életét megmenthette volna a koszovóihoz hasonló, határozottabb katonai fellépés.A múlt hét végén portugál bizottság utazott Koszovóba, hogy vizsgálatot kezdjen azokon a területeken, ahol a NATO bombázói – a jugoszláv páncélosok ellen intézett légicsapásaik során – gyengített uránmagvas lövedékeket használtak. A négyfős portugál csoport azt követően érkezett Pristinába, hogy Antonio Guterres portugál miniszterelnök kijelentette: a továbbiakban „már nem bízhat meg teljesen” az uránmagvas töltények kapcsán elhangzott megnyugtató NATO-nyilatkozatokban.Az Egyesült Államok európai szövetségeseinek ilyen fokú bizalomvesztése az után következett be, hogy nyilvánosságra került: hat ország tizenhat, Koszovóban szolgálatot teljesítő békefenntartója vesztette életét leukémiás vagy rákos betegségben, amelyet sokan a térségben visszamaradt uránmagvas lövedékek radioaktív és kémiai szennyező hatásának tulajdonítanak. Az európai sajtóban – képletesen szólva – két hete robbantak fel a másfél éve Koszovó felett kilőtt lövedékek. A legtöbb híradás megerősíti az olvasóban: a speciális páncéltörő golyók bevetése súlyosan veszélyezteti a szennyezett területeken szolgáló békefenntartók és nem utolsósorban az ott élők egészségét.Nem bagatellizálva a tudósításokban leírt eseteket, hangsúlyoznunk kell a tényt: a több tízezer békefenntartó katona közül „mindössze” tizanhat halt meg olyan betegségben, amelyet sugárfertőzéssel vagy az uránhoz hasonló nehézfémek káros hatásaival (is!) lehet magyarázni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a sajtóban megszólaló szakértők túlnyomó része szerint szinte elképzelhetetlen, hogy a lövedékekben lévő urán ilyen súlyos egészségkárosodást okozzon, akkor – még egyszer hangsúlyozva, hogy a mostanihoz hasonló eseteknél valóban indokolt a széles körű vizsgálat – meg kell állapítanunk: az uránmagvas lövedékek kapcsán kibontakozó polémia inkább politikai, mint egészségügyi probléma. Nem meglepő tehát, hogy a (dolgok mostani állása szerint jórészt megalapozatlan) félelmek leginkább azoknak szolgálhatnak munícióul, akiknek „óvatos” politikája korábban ugyan garantálta a Balkánon állomásozó külföldi békefenntartók biztonságát, ám egyben azt is, hogy a térségben 1999-ig (tehát nyolc éven keresztül) megtorlatlan maradt, sőt kifizetődővé vált az agresszió.Öt évvel ezelőtt, 1995-ben a boszniai Srebrenicában Európa második világháború utáni történetének legsúlyosabb tömegmészárlása zajlott le: az ENSZ az ügyben saját felelősségét is elismerő, tavaly novemberben elkészített jelentése szerint csaknem tízezer férfit és fiúgyermeket végeztek ki a világszervezet által biztonsági zónának nyilvánított körzetbe benyomuló szerb katonai egységek. A Srebrenicában menedéket kereső, a NATO és az ENSZ védelmében bízó – és e szervezetek által korábban lefegyverzett – bosnyákoknak akkor nemcsak a szerb fegyverekkel kellett szembenézniük, hanem azokkal a holland gépkarabélyokkal is, amelyeket gazdáik – az a mintegy hétszáz holland kék sisakos, akiket Kofi Annan a város védelmére rendelt – az ellenállás legcsekélyebb jele nélkül átadtak a támadóknak. A menekülteket sorsukra hagyó holland egység megfutamodása miatt az áldozatok hozzátartozói és a kérdésben hangjukat hallató neves értelmiségiek csoportja a mai napig várja a holland kormány hivatalos bocsánatkérését – mindhiába.A novemberben elkészült százötvenöt oldalas ENSZ-jelentés mindenesetre megemlít egy olyan tényt, amelynek tükrében a miszszió kudarcáért elsősorban nem a holland kék sapkások parancsnoka okolható. A dokumentum szerint ugyanis a parancsnok több ízben kért Mladics csapatai ellen légicsapásokat, ám a kérést egyetlenegyszer sem teljesítették. Később, 1998-ban már megvolt a kellő határozottság ahhoz, hogy a boszniaihoz hasonló népirtásnak elejét vegyék Koszovóban. Az Amerika vezette észak-atlanti koalíció erőteljesebb fellépésének hatékonyságát azonban ezúttal sem annyira az ellenség felkészültsége, mint inkább a belső ellentétek csökkentették: tavaly márciusban a brit BBC tényfeltáró riportja nyomán derült ki, hogy a szövetséges légi hadjárat első hullámának részletes tervei már jóval az előtt a szerb vezérkar asztalán feküdtek, hogy a NATO elszánta volna magát a katonai akcióra. Mint később kiderült, a szigorúan titkos hadműveleti tervek a „francia kapcsolat” révén kerültek Belgrádba, gyaníthatóan ugyanolyan politikai megfontolásokból, mint amilyenek annak idején a srebrenicai enklávé feladásához vezettek.És amely megfontolások alapján most Párizsban – úgymond az önállóbb Európa jegyében – kitalálták: az uniónak a NATO mellett saját szövetséges katonai erőre is szüksége van. Különös, de a többnemzetiségű gyorsreagálású egységet épp arra a feladatra szánják, amelyről az elmúlt évszázadban és most a Balkánon is tucatszor bebizonyosodott: Európa képtelen egyedül megoldani. Nevezetesen a béke fenntartásáról, illetve adott esetben a megteremtéséről van szó (mely utóbbi feladatot Kofi Annan az elmúlt öt év katonai ENSZ-misszióinak sorozatos kudarca után már nem tekinti a világszervezet kötelességének). Hogy milyen hatékonysággal működne egy ilyen hadsereg (amelybe Magyarország is delegál majd egységeket), arról tehát a fentiek alapján képet alkothatunk. Mint ahogy azt is nyugodtan leszögezhetjük, hogy Amerika határozottabb fellépése nélkül a Balkánon még mindig folyna a háború (arra gondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha a félsziget nyugvópontjának tartott Macedóniában is a boszniaihoz hasonló folyamatok indulnak el). Talán kiábrándító a következtetés, de meg kell állapítani: a nap mint nap bárdolatlansággal és együgyűséggel vádolt Amerika ma sokkal jobban érti, hogy mi folyik a Balkánon, mint Brüsszel, amely legszívesebben tudomást sem venne Európának erről a szegletéről. (Botorság tehát a kaposvári McDonald’sben falatozó G. I. Jane és G. I. Joe alapján véleményt formálni a State Department felkészült stratégáiról.)Az urániummagvas lövedékekkel kapcsolatos egészségügyi aggodalmakat természetesen a lehető legalaposabban ki kell vizsgálni. Az eddigi hírek alapján azonban úgy tűnik, hogy az önálló hadseregről és nagyobb geopolitikai befolyásról álmodó EU-államok, illetve ezen államok EU-bürokratái meglehetősen prekoncepciózusan állnak a vizsgálathoz, talán azért, mert a koszovói konfliktus során egyedül az amerikai bombázók használtak ilyen lőszert. (Korábban Boszniában a NATO más felségjelű gépei is kilőttek ilyen töltényt.) A dolgok jelenlegi állása szerint tehát az uránmagvas lőszerekről folyó vita inkább annak a történetnek a része, amely arról szól, miként csökkenthetné az EU Amerika katonai és gazdasági súlyát Európában. A Nyugat-Európában hatalmon lévő baloldali elit ma sem mentes korábbi Amerika-ellenes beidegződéseitől, örömmel engednének tehát a gazdasági szféra és a demagóg politikai erők ez irányú követelésének.Ez pedig Közép- és Kelet-Európa számára nem örömteli fejlemény. Az Egyesült Államok európai szerepvállalása eleddig a Lajtán túli térség stabilitását is garantálta. Ha pedig az önálló (és a hadititkokat megőrizni képtelen) EU-hadsereg felállítása miatt Amerika tényleg beváltja fenyegetését, és drasztikusan csökkenti az öreg kontinensen állomásozó csapatainak létszámát, akkor ennek egyetlen haszonélvezője Vlagyimir Putyin lesz (aki az EU-hadsereg terve fölött érzett örömét már alig tudja leplezni a sajtó előtt, miközben William Cohen amerikai védelmi miniszter a koncepció kapcsán egyenesen úgy fogalmazott: ha az EU-haderő nem illeszkedik majd be a NATO szövetségi rendszerébe, az észak-atlanti szövetség nem lesz több, mint a „múlt relikviája”).Amennyiben Amerika tényleg elfordulna, ha nem is egész Európától, de a Balkántól (ahogyan azt Brüsszelben sokan szeretnék, és ahogy azt most a hivatalba lépő Bush-kormányzat megfontolás tárgyává tette), a közép- és kelet-európai államok politikai mozgástere is drámaian leszűkülne a mind agresszívabb és egyre átláthatatlanabb brüsszeli bürokráciával szemben (aligha nyithatott volna például ilyen látványosan az EU által mostohán kezelt Horvátország és a mellőzött Szlovénia felé Magyarország, ha nincs Amerika). Persze hazugság lenne azt állítani, hogy az USA emberbaráti szeretetből, nem pedig jól felfogott geopolitikai és gazdasági érdekből játszik rendőrt a posztkommunista Balkánon, de egyelőre e kényelmetlen feladatnak, úgy tűnik, más nem tud eleget tenni. Németország – történelmi okoknál fogva – még jó ideig nem fogja betölteni az esetleges amerikai kivonulással keletkező politikai vákuumot, Nyugat-Európa többi része pedig nem is szeretné. Marad tehát Moszkva, amely már az amerikai jelenlét gyengülése nélkül is jelentős sikereket könyvelhet el gazdasági pozícióinak visszaszerzésében a térségben (lásd az utóbbi hónapok magyar tőzsdeeseményeit).Több tízezer, sokak által az egészségre veszedelmesnek tartott uránmagvas lövedék nyugszik tehát a földben Koszovóban és Boszniában. Habár semmiféle kézzelfogható bizonyíték nincs arra vonatkozólag, hogy ez egészségügyi kockázatot jelentene, az elővigyázatosság mindenképpen indokolt. Az erről szóló híradások azonban kiszorítják az európai sajtóból azokat a tudósításokat, amelyek a balkáni háború földben nyugvó mementóinak egy másik csoportjáról szólnak: azokról az emberekről, akiknek hottestét még ma sem találták meg az ENSZ tömegsírokat feltáró bizottságai, és akiknek életét a katonai szövetség megmenthette volna, ha korábban is a koszovói válság idején tapasztalt határozottsággal lép fel az agresszorokkal szemben. Miközben tehát az európai média ezekben a napokban a szerb propagandagépezet által tálalt történetekhez kísértetiesen hasonló tudósításokkal lepi meg olvasóit, nem szabad elfelejtenünk, hogyan és mi okból kerültek a föld alá a lövedékek, a tömegsírokba a háború civil áldozatai. Érdemes elgondolkozni azon is, kinek lesz jó, ha a Koszovóban határozottságot mutató NATO is hamarosan a múlt „relikviájává” válik.
Zelenszkij
Kényszersorozás: „Te szemét, mindjárt szétverem a képedet!” – így ordibáltak Zelenszkij emberrablói
