Az ő XX. századuk

Új idők kopognak ajtónkon, az Egyház 1900 éves bronz-kapuin bebocsátást kérnek. Új élet alakul körülöttünk, mely eszméinkben lüktet s változtat az élet eddig szentesített formáin. Új kérdések vetődnek föl a szellem látóhatárán; az élet nem fér bele a régi formákba, s nem hagyja magát lekötni a hagyományos keretek Prokrusztesz-ágyaira. A társadalom alsó rétegei emelkednek s részt kérnek a tudomány, művészet, a jog és szabadság közkincséből; bőségesebb részt, mint eddig, azért új intézményeket sürgetnek, s a társadalom mindjobban a demokráczia alapjára áll.Sohasem ment ez átalakulás oly öntudatosan végbe, mint a XIX. században; sohasem szakítottak szét annyi kapcsot, nem törtek le annyi választófalat, mint a mult század végén s a XIX. század elején. Ez a haladás és átalakulás kérdőleg tekintett föl az Egyházra, mintha azt tudakolná: s te mit szólsz mindehhez? A régihez ragaszkodol vagy megértetted az új idők sürgetését? S az Egyház megfelelt e kérdésre, s beleállt a szocziális századba a keresztény szocziális irányzattal; bele annyira, hogy tevékenységének nagy részét a keresztény szocziális törekvéseknek szenteli. Haladni akar a haladó néppel; emelkedni az emelkedő rétegekkel; szélesebb alapra akarja fektetni a jogokban és szabadságokban való részesedést; csak egyre figyel, hogy e rohamos törekvéseknek regulátora a keresztény igazság és jog legyen.Azonban kétféle túlzás ijeszti a haladás nemes géniuszát; két torzalak settenkedik lobogó fáklyája mellett; az egyik a marazmus, arczán a haldoklás kifejezésével; a másik a radikálizmus, szenvedélytől földúlt vonásokkal. Az előbbi semmi újat sem akar; ideáljait a multban keresi, a multat eszményíti egész az utópiáig. A régi jó idők elcsendesült birodalmába menekszik duzzogásaival; a középkorért lelkesedik a megvakulásig; a barbárságot, az ököljogot, a jogbiztonság hiányát, az önkényt a feledés leplével takarja, s hitből, becsületességből, lovagiasságból szövi ki annak a páratlan, patriarchalis életnek képét, melylyel szemben a jelenkor finomodott, jogszerűbb, rendezettebb, fejlettebb életét anathematizálja; keresi rajta a középkor hitét, becsületességét, lovagiasságait, s ezek ellentétjét találván csak, azonosítja azt magával a korral; pedig csak kísérő társadalmi tünetnek kellene mindezt vennie; ép úgy, mint a hogy a középkorban a lelkes hitet s becsületességet kísérte a szellemi látókör korlátoltsága, durva embertelenség, lekötöttség, szolgaság.Értsük meg hát a haladás szellemét!De a másik torzalak nem kevésbé állatias. A vér s a vérmes remények tüze hevíti. Mindent lerontani siet. Nincs történeti érzéke; nem érti, hogy a jelen a multból való. A mint segítette s emelte létünket jelenlegi polczára; a haladás csak megváltozott élet; a jelen csak elváltozott mult.Ez a mai szocziáldemokráczia, mely a fejlődést túlhajtja, s katasztrófák által akarja a világrendet megfejelni. Pedig ez által magamagának mond ellen; mert ha a természet fejlődésében az általa istenített tudomány méltán nem fogad el katasztrófákat, mint magyarázatát a fejlődésnek: annál kevésbé szabad az élet legfelsőbb alakját, a társadalmi élet fejlődését katasztrófákkal magyarázni. Nem katasztrófák, nem erőszakos revolucziók, hanem fokozatos fejlődés, az alsóbb rétegeknek emelkedése adja a társadalom haladásának egymásutánját.Többet mondok: a multat sem eltagadni, sem megtagadni nem lehet. Törni, zúzni, húzni, szakítani ott, hol életről van szó, nem lehet. Várni kell, míg a növekvés és fejlődés tetszésünkkel találkozik.(Prohászka Ottokár: Gondolatok a századvégi hódolatnak és a magyar katholicizmus 900. jubileumának ünnepére. Budapest., 1900, 41–42. o.)