Egy este Csömörön

Wass Albert-estet rendeztek valamelyik nap a Pest melletti Csömörön. Az ember ritkán jár Wass Albert-estekre (Csömörre sem sűrűn), nem mintha nem szeretné a szomorú Erdély csodakrónikását, hanem mert alig-alig találkozni Wass Albert-estekkel. Meg aztán alig-alig akad, aki tudná, ki is volt ez a rendkívüli ember, ez az író, költő, útmutató, akit annak idején ugyanúgy titkolt, tagadott, tiltott előlünk a lúdtalpas kommunizmus, akárcsak Herczeg Ferencet vagy Márai Sándort.Tele volt a csömöri kultúrház ezen az estén, még a pótszékeket is beállították, az ajtókat is nyitva hagyták – hadd jusson el mindenkihez ennek a kivételes embernek az igéje, édes Erdély hangja.Mondom, tömve volt a terem, talán még a ruhafogasokon is ültek, holott nagyjából ugyanebben az időben kezdődtek a gagyitévék híradói, vér-, szex- és brutalitáskínálattal, meg a pléhrádiók is ott affektáltak Bochkor Gáborral meg a jópofa Boros Lajossal.Mi ott, több százan Wass Albertre vágytunk. Arra az emberre, aki így fejezte be a Tizenhárom almafa című könyvét: „... a tavasz közeledőben van már, mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.”Aki még soha nem érezte egy közösség szívdobbanását, annak hiába írok ide bármit. Azt, hogy látod, tapintod, érzed a melletted ülő lelke moccanását, kicsorduló könnyét, azt egy újságcikkben visszaadni nem lehet. Ahhoz ott kell lenni a csömöri kultúrházban egy szürke januári szombat estén...Valami olyasmit éreztem, minél kíméletlenebb, gorombább a világ, minél jobban ránk tekeredik a nagy amerikanizált semmi, annál mélyebbre kell szívni Wass Albert erdélyi levegőjét. Vagy ami abból még megmaradt.