Én nem tudom...

Én nem tudom, helytálló-e az a megfigyelésem, hogy míg a politikusok általában önzetlenül, a legcsekélyebb bizniszhajlam, s így anyagi gyarapodás nélkül fáradoznak a nemzet vagy a nép üdvéért (ki-ki a nemzetállamról vallott felfogása szerint), addig rokonaik (fiaik, lányaik, menyeik, húgaik, unokáik, sógoruk, komájuk, azok bt.-i vagy kft.-i) szép telkekre, házakra, villákra és még szebb pénzekre tesznek szert, bizonyítván pártsemleges, civil rátermettségüket.Ez hasonló a Karinthy által előadott esethez, mikor is a híres író bemutatkozik egy hivatalnoknak ügyét-baját intézendő, mire a csinovnyik felüti fejét, s rajongva azt kérdezi: „Csak nem rokona a remek szerzőnek?” Nem hogy rokona, de én magam vagyok – válaszolja büszkén Karinthy. Erre az ügyintéző lehervad, s a szokott kényszeredettséggel teszi tovább a dolgát. Ebből világosan kiderül, hogy a rokonság többet jelent, mint az azonosság. Ha valaki egy nagy ember rokona, az bármit el tud intézni, míg maga a nagy ember vonakodik személyes tekintélyét holmi idegenekért latba vetni.Talán a mostani helyzet is így állt elő: a büszke, megközelíthetetlen politikus szegény, mint a templom egere, a kevésbé rátarti rokonság viszont virul. Itt az ideje talán feltenni magunknak a kérdést: tulajdonképpen miért vállal valaki politikai szerepet (túl a nemzet és a nép üdvén), amikor is csak bírálatok, sértések, sajtótámadások érik, olyannyira, hogy néha az élettől is elmegy a kedve. Az is kérdéses, hogy a nemzetért és a népért fáradozók miért utálják kölcsönösen egymást, s miért nem nézik jó szemmel a másik (rokonságának) építkezéseit. Minél inkább szerecsen az egyik, annál inkább szerecsen a másik, hiába minden szerecsenmosdatás.A helyzet egyre furcsább. Az utca embere – akitől természetesen nem idegen a gyarapodás vágya – úgy érzi, hogy az elit nagyobb zsivány nála, s ezzel ő maga jogot nyer arra, hogy még nagyobb zsivány legyen. Olyan ez, mint egy túl jól sikerült árverés, ahol valaki mindig ráígér, s így a mókát lehetetlen abbahagyni. Minden (sikertelen) védést visszavágás követ, egyre több sár fröcsög az egyébként vagy a nemzetért vagy a népért munkálkodókra. Fogalmam sincs, mennyire képesek egymást lejáratni a pártok, s mennyire mélyek azok a sebek, amelyeket a politikusok (a sajtó segítségével is) egymáson ejtenek. Kiheverhetők-e ezek a sérülések? Vagy negyedíziglen a bosszút érlelik. Teheti-e ily módon önmagát tönkre egy demokrácia?Nekem az a (tudatlan) meggyőződésem, hogy a legnagyobb magyar csirkefogókat nem a közvetlen politikai elitben kell keresni. Bízvást úgy vehetjük, hogy az elit átlagos, csak tágabb a lehetősége és jobban szem előtt van, mint a többiek. Másrészt az aktuális hatalmi helyzettől függetlenül a pártok és politikusok roppant fontos szerepet töltenek be a társadalomban, keményen dolgoznak és felelőségük óriási. Aligha várható el tőlük, hogy anyagi helyzetük átlagos legyen. Csak egyeseknek – főként a szenteknek – adatik meg a lemondás és önzetlen áldozatvállalás képessége. (Ám úgymond: a szenteknek is maguk felé hajlik a kezük.)Tehát mindezt összegezve: ideje volna, ha Magyarországon a választási küzdelem abban a szellemben folyna, hogy ki különb, hozzáértőbb és rátermettebb, nem abban, hogy ki a nagyobb gazember. Ha valaki valamely történelmi műben elolvassa, hogy mit műveltek tolvajlásban a Rákosi- és Kádár-korszakban az úgynevezett néphez hű szocialista politikusok, az ráébredhet, hogy a helyzet – ezen a téren is – javult.Hogy ez elegendő vigaszt jelent-e, én nem tudom.