Én nem tudom...

Én nem tudom, érdemes-e azzal a közkeletű ténnyel foglalkozni, hogy a szabad szocialista média kíméletlenül végigkampányolja a választások közötti négyéves időszakot, ha jobbközép kormány van hatalmon. Ezt megfigyelhettük az antalli időkben, s tanúi vagyunk most. Láthatjuk azt is, hogy a liberál-szocialista újság- és közírók gomba módra szaporodnak, miként egykor a szocialista lakótelepek és gyárkémények. Már-már azt kell hinnünk, hogy ez a mesterség jellegéből ered, baloldali spóra nélkül senki nem válhat médiasztárrá, sőt kabaréhőssé sem, ez egy belső adottság, s mint ilyen, ösztönszerű. Újabb és újabb közírók bukkannak elő szinte a semmiből, de teljes fegyverzetben, ami a jól megalapozott közhely- és érvrendszert illeti.Nézzük most egy nekilendült hajtását a régi ágnak! Mit ír Kozák Gyula szociológus a Népszabadságban Mindent vissza – Svájcba címmel? A sztori úgy kezdődött, hogy egy magyar származású svájci műgyűjtő, László Károly mintegy tíz-tizenötezer darabból álló gyűjteményét szerette volna szülőföldjén elhelyezni. Ezerháromszáz mű Magyarországra is érkezett. László Károly azt kérte a FŐVÁROSTÓL (kiemelés tőlem – K. A.), hogy gyűjteménye számára alakítsanak ki egy önálló kiállítóhelyiséget, s ha az megfelelő lesz a gigantikus méretű és meglehetősen eklektikus gyűjtemény befogadására, akkor fokozatosan minden művet ennek a – nevezzük most az egyszerűség kedvéért így – László Károly Múzeumnak ajándékoz. „László úr – írja a katalógus bevezetője – a teljes gyűjteményét előbb betétként, majd ajándékként Budapestnek ajándékozza.” Itt most ne az ajándékként ajándékozza kitétel szépségében gyönyörködjünk, hanem jegyezzük meg, hogy az ajánlatot a főváros kapta.Ezek után azt várnánk, hogy Kozák Gyula beszámol arról, mit lépett erre Demszky.Nem ezt teszi. Cikke elején már jelezte ugyan, hogy a gyűjteményt visszaküldték Bázelbe, mi pedig szívhatjuk a fogunkat, hogy az ölünkbe hullott lehetőséget elszalasztottuk, de a főpolgármestert ezért eszébe sem jut kárhoztatni. Ellenkezőleg! Azt írja, hogy a „főváros vezetősége nem marasztalható el”, mivel „a gyűjtemény méltó befogadása a kulturális kormányzat nélkül nem volt megvalósítható”. Demszky bespájzolt milliárdjairól szó sem esik. Ellenben azt mondja, hogy a millenniumi lázban égő kormány inkább költi a milliárdokat kérészéletű rendezvényekre és efemer-kiadványokra (Millenniumi Országjáró, zanza költségvetés, koronaszállítási brosúra, egész oldalas miniszterelnök-fotóval, új kormányzati folyóirat elindítása elorzott címmel), mintsem az örökkévalóság számára felépítendő múzeumra. Innentől aztán kiderül, hogy Kozákot nem a László-féle műgyűjtemény, nem is az örökkévalóság érdekli, minderre fütyül, csak jó nagyot akar rúgni eme apropóból (is) a kormányon. Mert sorolja ám, hogy „a regnáló magyar kormány megfosztotta a lakosságot”, „balkáni módon cselekedett”, döntése „a butaság és a rosszindulat szövetségéből született”, tendenciózusan a lakosságot megkárosító döntéseket hoz, minden olyan esetben, amikor a kezdeményezés nem tőle indul ki, nem illeszkedik a hamis intonációjú népnemzeti retorikához, az álságosan piros-fehér-zöldbe öltöztetett bugrissághoz... És így tovább, a bevált klisék szerint.Demszky pedig valahol az elnyomott főváros rozzant főpolgármesteri székében ül, s szelíd, egyetértő mosollyal figyeli Kozák heroikus erőfeszítéseit. Hogy mi lesz itt, ha ténylegesen eljön a választási kampány ideje, én nem tudom.