Fejlődés nincs, legfeljebb változás

Sokunk ifjúkorának bálványa, a rettenthetetlen hős, az Óperencián túlra merészkedő és világokat megjáró vitéz, a hadjáratokról tudósító és forradalmakon álmélkodó, a kalandokba a szó szoros – fizikai – értelmében belebetegedő, mégis újra és újra belevágó száguldó riporter: ő Ryszard Kapuscinski. A világhírű lengyel riporter és író, megannyi rangos nemzetközi díj birtokosa és egyetem vendégprofesszora, aki a négusnál járt, és a sahinsahról írt, golyózáporban téblábolt Angolában és megpróbálta kiismerni a birodalmat, valóban nemzedékek bálványa volt és – maradt. S most, közel a hetvenhez is, rettenthetetlen és fáradhatatlan. A minap jelent meg legújabb könyve, az Ében, amelyet máris tucatnyi nyelvre lefordítottak.Ínyenc könyv ez, riport és – ahogyan ő fogalmaz – irodalmi kollázs. Itáliában négy irodalmi díj dukált érte, Spanyolhonban úgyszintén, lengyel földön az év könyve lett 2000-ben, s a napokban került a boltokba nálunk is.Ryszard Kapuscinskival varsói dolgozószobájában beszélgettem. Legújabb könyvéről, no és persze örök szerelméről, a fekete kontinensről, ahonnan és amelyről már az ötvenes évek óta tudósít.– Miért tér oda vissza negyven éve állandóan? Szereti Afrikát?– Nagyon szeretem. Lenyűgöz és fogva tart, s nemcsak színei, kultúrái, nyelvei, vallásai, hanem történelme is. Először is az, hogy élő, alakuló történelem szemtanúja és krónikása lehetek. Bármely vidék történelmében – lett légyen Európáé vagy földünk más tájaié – mindig drámai és véres az új korszakok kezdete. Így van ez Afrikában is: fájdalommal, szenvedéssel és rút konfliktusokkal születik az új. Ismerem jól Afrikát, szinte második otthonom, hiszen 1958 óta járom vidékeit. Ahányszor csak tehetem, visszatérek. Sokat utaztam a kontinensen, de mindig kerültem a hivatalos útvonalakat, a palotákat, a fontos figurákat és a nagypolitikát. Szeretek alkalmi teherautókon zötykölődni, nomádokkal vándorolni a sivatagban, trópusi szavanna földműveseinél vendégeskedni. Emlékszem, első utam Ghánába vezetett, az Aranypartra, amely a Szaharától délre fekvő régióban elsőként szabadult meg a gyarmati uralomtól.– Milyennek találta akkor Afrikát? Melyek voltak az első s mindmáig őrzött élmények?– Afrika úgy általában nem létezik. Afrika: valóságos óceán, külön bolygó, hihetetlenül sokszínű és gazdag. Ami engem először a szó szoros értelmében mellbe vágott: a hőség, a kibírhatatlan trópusi pokol a maga izzadmányos nedvességével. És a szagok. Afrika illatai: a felforrósodott testé, a sült maniókáé, a friss virágé. A leginkább persze az emberek kedvessége, önzetlensége fogott meg. S az az optimizmus, amely akkoriban mindannyiunkat eltöltött. Amikor először tettem a lábamat a kontinensre, az ott élők még többnyire gyarmati sorban szenvedtek. S mindenütt sóvárogták a függetlenséget, a szabadságot. Tettek is érte. De csalfán úgy hitték, hogy a függetlenség egyúttal felvirágzást és jólétet hoz. Ez persze ott sem így történt.– Mi változott – s természetesen nem csak Ghánában – az elmúlt évtizedekben?– A fejlődés mély változásokat is hozott. Bár meggondolandó, hogy mit is nevezzünk fejlődésnek. Fejlődés-e az, hogy az afrikai országok elitjei egyre hasonlatosabbakká válnak hozzánk, úgymond elnyugatiasodnak, miközben az afrikai ember mélyen és őszintén ragaszkodik hagyományaihoz, valahai életmódjához, életformájához, hitéhez. S nevezhetjük-e fejlődésnek, ha ezek az elitek a nyugati civilizáció individualizmusát hirdetik, s próbálják meggyökereztetni is, miközben az afrikai ember változatlanul a családi értékekhez és a kisközösségi élethez ragaszkodik, már csak azért is, mert évszázadokon keresztül ez a kisközösségi lét óvta, védte őt például az időjárás viszontagságai vagy a túlélésért folytatott küzdelem közepette. Mindazonáltal Afrikáról nagyon nehéz általában szólni; hiszen nem csupán régiók között, hanem egy-egy országon belül is óriásiak a különbségek, akár életszínvonalban, akár az egészségügy terén. Míg korábban jószerével az egész kontinens gyarmat volt, európai országok kizsákmányoltja, addig most a független államokon belül fordul elő, hogy az egyik régió taszítja szinte gyarmati sorba a másik régiót.– Vagyis ezekben az országokban ma rosszabb az élet, mint a gyarmati kor idején?– Igen, határozottan. Nézze csak meg például Szudánt vagy Csádot! Vagy akár Angolát. Polgárháború kínozza őket, s nyomorúságosabban élnek, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. S mindez jórészt annak tudható be, hogy az elitek képtelenek megfelelően irányítani, mindenütt burjánzik a korrupció, menekül a tőke, hibádznak a megfelelően kidolgozott országfejlesztő programok.– A gyarmati uralom talán jobb volt?– Nehéz a válasz, hiszen a gyarmati rendszer másfajta – végérvényesen lezárult – korszakot jelentett. Ma már lehetetlen bárkire is rákényszeríteni a klasszikus értelemben vett gyarmati uralmat. De hát a gyarmatosításnak is vannak új formái.– Az úgynevezett Nyugat, vagyis az európai és az amerikai civilizáció, sőt alkalmasint a nemzetközi szervezetek egyike-másika is mintha úgy tekintene Afrikára, mint a háborúk, az éhínségek, a járványok, az AIDS kontinensére, s nemegyszer azt is megfogalmazzák, hogy talán jobb lenne sorsukra hagyni az afrikaiakat. Így van ez?– Téved, aki így gondolkodik, s igaztalan és tisztességtelen az afrikaiakkal. A kontinens ugyanis rendkívül sokszínű, és nagyon gyorsan változik. Ötvenkét állama közül „mindöszsze” nyolcban dúl helyi és polgárháború. Vannak országok, amelyek mély válsággal küszködnek, mások pedig szétestek, és államként szinte már nem is funkcionálnak. Ezt látjuk Szomáliában vagy Sierra Leonéban. Libériában, Angolában, Kongóban pedig különféle hadurak tartják ellenőrzésük alatt a gyémántban, aranyban és más értékes nyersanyagokban gazdag vidékeket. De ugyanakkor vannak Afrikának sikertörténetei is: Ghána, Szenegál vagy Mozambik, amely húsz esztendeig húzódó polgárháború után mutat fel most látványos sikereket.– Érdemes hát optimistának lenni, s hinni például abban, hogy Afrikának van esélye a felzárkózásra? Lesz ez a jövő kontinense?– Mindennek ellenére, jómagam nem vagyok különösebben optimista. Negyven évvel ezelőtt született egy jelszó: Afrika legyen az afrikaiaké! Ez volt a ghánai Kwame Nkrumah credója, s ezt vallotta a guineai Sekou Touré is. Most, negyven esztendő múltán Afrika valóban az afrikaiaké. Csakhogy ők, legalábbis egyelőre, nem tudtak jól élni a történelem adta lehetőségekkel. Szinte minden energia még mindig a fennmaradásért vívott küzdelemben emésztődik fel. Afrika még nem a fejlődés civilizációja, hanem – a túlélésé.