Ha feléljük a társadalmi tőkét

Könnyű kimondani, hogy a társadalmi erények – mint amilyen a kölcsönös bizalom, a tisztesség, az együttműködési készség és a mások iránti kötelezettség – hiányának világában élünk. Ha ezt tényként fogadjuk el, akkor is nehéz szembesülni vele. Miközben ugyanis sokan óhajtják ennek az állapotnak a meghaladását, valójában vajmi keveset tudunk tenni. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy az alacsony bizalomszintű társadalomban nincs belső átalakulási képesség, hanem sokkal inkább arról, hogy a mindjobban tagolódó szociális és kulturális viszonyok között a konfliktusok gerjesztésének sajátos rendszere alakult ki. Megnyilvánul ez a hatalmon lévők elleni leplezett vagy leplezetlen gyűlöletkeltésben, de akár abban a tragikus tévedésben is, hogy nem léteznek kikezdhetetlen értékek. Esetleg nincs is szükség rájuk, mivel egyik pillanatról a másikra változnak.Csak megfelelő hívószavakat kell találni (kizárólag a liberalizmushoz kötve például az emberségességet, a tisztelettudást, a mértéktartást), s máris készen állnak a rájuk adható válaszok. Más kérdés, hogy a piacgazdaság körülményei között hol húzható meg az említett erények érvényességi köre. Meghúzható-e egyáltalán? Mert emberségességből foglalkozhatunk úgy is a társadalom aljára süllyedt több százezer állampolgárral, hogy sorsukkal érzelmileg azonosulunk, s többmilliárdos állami támogatást követelünk segélyezetti létük fenntartására. De úgy is, hogy nem veszünk tudomást az önsegítő stratégiák hiányáról. Jelesül arról, hogy a közhatalmi segélyezés csupán a személyes függőséget állandósítja. Vagy a cigányság esetében a közösségi kiszolgáltatottságot is. Újra és újra döbbenten érzékelhetjük a parazitalét változatos megjelenési formáit. S ez közvetett módon a társadalmi tőke felélését gyorsítja. Kivált azzal, hogy olyan túlélési technikák kelnek életre, amelyek szemben állnak a kultúra legalapvetőbb értékeivel.Méghozzá azért, mert a kultúra nem más, mint a jelképekbe öltözött jelentések történelmileg átszármaztatott gyűjteménye (Geertz). S ugyanígy jelenti a „jelképes formákban kifejezett, örökölt elképzelések rendszerét, mely által az emberek közlik, megörökítik és továbbfejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat és állásfoglalásaikat”. Ám ha csak a vegetatív túlélésről van szó, mi örökíthető tovább? Ha olyan csoportnormák válnak általánossá, amelyek a közösségi erények legtöbb formáját elutasítják, s az önsegítést hiábavalónak tartják, mennyiben kérhető számon a közhatalom felelőssége? Bár több tízezren lehetnek olyanok, akik önhibájukon kívül kerültek a társadalom peremére vagy éppen a nemzet alatti térbe, mégsem állíthatjuk, hogy a puszta túlélésre berendezkedett akár egymillió állampolgárra is érvényes lenne. Vagy ha igen, legfeljebb abban a mértékben, amennyiben semmit nem akarnak tenni életük megváltoztatásáért.Éppígy azért sem kívánnak cselekedni, hogy legalább elkerüljék azokat a keserves, sokszor tragikus konfliktusokat, amelyek számkivetetti helyzetükből fakadnak. Holott mára kezd egyértelművé válni (s ezt nem csupán Fukuyama nagy sikerű Bizalom című könyve igazolja), hogy a kultúrát alkotó legfontosabb szokások az „erkölcsi kódexekkel” kapcsolatosak, amelyekkel a társadalmak a viselkedést szabályozzák. Ehhez pedig morális készségekre van szükség, amelyek nyilvánvalóan a gyermekkorban alakulnak ki. Máskülönben merő illúzió abban reménykedni, hogy a rendszerváltozás kárvallottjai nem azt a magatartási formát örökítik tovább, amelyet reménytelen életviláguk sérültjeiként nap mint nap átélnek. Akár teljes közönnyel belenyugodva abba, hogy jobb úgysem lehet. Hiszen – ahogyan közhelyszerűen ismétlik – az állam nem akar gondoskodni róluk.S itt felbukkan egy újabb hívószó: a társadalom tudatos megosztásának szándéka. Ezzel egyidejűleg pedig annak hangoztatása, hogy a nyomorba, nélkülözésbe süllyedt társadalmi csoportok (köztük a cigányság) csak kolonc a polgári társadalom nyakán. A kör bezárult. Mert nem nehéz érveket találni a szabadelvű szolidaritás látszatának fenntartásához. Aki éhezik, annak élelmet kell adni; aki fázik, annak ruhát; akinek nincs otthona, annak lakást és így tovább. Ki merne könnyen ítélni, és ki merné állítani, hogy a várt gesztusok nem emberiek? És lehet-e lemondani erről a meggyőződésről anélkül, hogy rezignált kétkedőkké válnánk? Aligha.Vagy ha mégis, csak úgy, hogy a könyörületesség erényét nem társadalomszervező elvként fogadjuk el. Amint a másik póluson a radikalizmus pózaiban való tetszelgésnél semmiképpen nem lenne több annak kimondása, hogy a cigányokat és a szegényeket egyszerűen magukra kell hagyni. Éppen az ellenkezőjéről van szó. Ha ugyanis a kultúrát örökölt etikai szokások összességeként fogjuk fel (Fukuyama), bármiféle állami, közösségi vagy civil kezdeményezésnek arra kell irányulnia, hogy ne az a szokásrend öröklődjön tovább, amelyik az eltartotti lét megannyi szociális és kulturális zárványhelyzetébe süllyedt. Mert így a bizalom sem növekedhet, ami nem jelent mást, mint a szabályszerű, becsületes és együttműködésre kész viselkedés megfellebbezhetetlen elvárását – akár egy közösségen belül is – e közösségek más tagjai részéről.Nyilván ehhez közös normákra lenne szükség, aminek a vágya mindenkiben addig él, amíg erőfeszítéseket képes tenni a kialakításukra. Csakhogy a köznapi tapasztalatok e magatartás merőben más gyökereire és típusaira is utalnak. Kétségkívül számolni kell azokkal a párialétre kényszerültekkel, akik teljes apátiába zuhantak, de gondolni kell azokra is, akik kötelességeik teljesítéséről akár annak árán is lemondanak, hogy szegénységüket soha nem tudják meghaladni. S az utóbbiak vannak többen. Morális készségek híján csak „elviselni” tudják létviszonyaikat, s nem akarnak semmivel sem szakítani azért, hogy újat kezdhessenek. Az államszocializmus időszaka úgyszólván senkit nem szoktatott hozzá, hogy egyetlen emberöltő alatt olyan sok változást tudjon asszimilálni, amennyi ahhoz kellene, hogy legalább a próbálkozás kényszerével szembesüljön. S ha igaz is, hogy a társadalom alatti osztályba tartozók eleve nagyobb mértékben fejlesztik ki az eltartotti léthez való ragaszkodás közösségi és egyéni pszichikumát, ez mégsem elegendő érv ahhoz, hogy a társadalmi tőke tudatos vagy akaratlan felélését segítsék elő.Mert miközben érthető, hogy a legalul lévők egy része önerejéből képtelen gyökeresen változtatni helyzetén – ami annyit jelent, hogy sokan nosztalgikusan ragaszkodnak azokhoz az életviszonyokhoz, amelyek elviselhetővé tették köznapi világukat –, ez aligha érvényes több százezer állampolgárra. Minél nehezebb, minél feszítőbb helyzetben és minél nagyobb kihívással szemben őrzi ugyanis bármely társadalmi csoport azt a meggyőződését, hogy helyzetén semmit nem képes változtatni, annál nagyobb a veszélye annak, hogy csak őrizni tudja. Ám ennek a kárát a többségi társadalom is érzékeli.