Hiányok

Tudjuk egy ideje, listát készíteni merész, olykor veszélyes vállalkozás. Valaki biztosan megbántódik, vagy azért, mert felkerül a listára, vagy azért, mert lemarad róla. Egy hete nagy bátorsággal a turfsajtóról elmélkedtem, megemlítve néhány lapot és tollforgatót, amelyek és akik erre a speciális területre tévedtek. Távol állt tőlem a lajstromkészítés szándéka, inkább csak afféle mustrát állítottam össze, ám azóta több baráti feddést is kaptam, hogy némelyek kimaradtak a névsorból. Jogos a szemrehányás, hisz oly kevesen próbáltak tenni valamit az általános közöny ellen, hogy illetlenség megfeledkezni róluk. A 90-es évek első felében a Fortuna magazinban Szalay Péter igyekezett népszerűsíteni a lóversenyt, de az évtized közepén a lap megszűnt. A szerzőgárda nagyjából azokból állt, akiket a múlt héten megemlítettem.Gál László barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy most is létezik két színes magazin, amelyek rendszeresen közölnek lóverseny témájú cikkeket, tudósításokat. Az egyik a Lovasélet, abban Pécsi István, az NL Kft. marketingigazgatója tájékoztat a turf eseményeiről, a másik a Lovas Magazin. Ez utóbbiban Gál László az ügető felelőse. László barátom nem újságíró, a reáliák tudós művelője, de ha egy szerkesztőségben kellene megkeresnie a mindennapit, akkor sem lenne elveszett ember. A galoppról Vonczem Gabriella tudósít, ő profi tollforgató (meg nem mondom hirtelen, hogy melyik gazdasági lap munkatársa), és kitűnő amatőr lovas. Örülök, hogy a turfsajtó eme két lappal gazdagabb, de szomorúsággal tölt el, hogy nem látom őket az újságosstandokon, esetleg csak nem veszem észre. (A pályán is előfordul, hogy csak akkor veszem észre a tuti nyerőt, amikor már levettem a tiketteket.) Tudom, hogy „listám” így, a kiegészítésekkel együtt sem teljes, hiszen még mindig nem szóltam például Pintér Andrásról, aki komoly mérnökember létére szokott alapos pedigrisztikai és egyéb témájú elemzéseket írni a Magyar Turfba – de akik ezúttal is kimaradtak, azoktól elnézést kérek. Arra sajnos nem számíthatok, hogy megdobnak egy jó kis kutatói ösztöndíjjal, hogy dolgozzam fel a magyar turfsajtó egészét, annak hiányában meg be kell érnünk ilyen hézagos leltárral.Szilveszter napján véget ért az ügetőszezon, ami nem szenzáció. Némileg meglepőbb hír, hogy január elején megkezdődött az új idény. Sokan tamáskodtak, hogy a 2001-es ügetős időszámítás január elején kezdődik, de szerencsére túlzott volt az aggodalmuk. Természetesen nem állítom, hogy megy minden, mint a karikacsapás (aki emlékszik a Karikacsapás nevű lóra, tudja, hogy az is felettébb döcögősen ment), sok a kétség és a bizonytalanság az ügető közeli jövőjét illetően, még akkor is, ha a távolabbi jövő biztatónak látszik. Miként a magunk mögött hagyott esztendő sem úgy vonul be az ügető történetébe, mint gondoktól és zökkenőktől mentes aranykor. Hétszázhuszonhét futamot tartottak, s ez 20-30 százalékkal kevesebb, mint amennyit az utóbbi években megszoktunk. Ez a két-háromszáz elmaradt futam sajnos a versenyzés színvonalának rovására megy. Az NL Kft. mint versenyrendező arra hivatkozik, hogy az éves díjkeret így is ugyanannyi maradt, ezáltal nem rövidítette meg a futtatókat, ami igaz. Ám a kevesebb verseny felkészítési és menedzselési gondokat okoz, a gyengébb képességű lovak kibontakozását nehezíti. A gyengébbeknek sok verseny kell, amíg esélyhez jutnak, az idomárnak nincs lehetősége arra, hogy kísérletezzen, megtalálja azokat az apróságokat, amelyekkel a lovat felhozza. Mert valóban apróságokról (szerszámozás, patkolás, hajtási technika stb.) van szó, amelyeket csak hosszadalmas, sziszifuszi munkával lehet kikísérletezni és versenyek során át kipróbálni. A kevesebb verseny azzal jár, hogy a futtató, az idomár hamarabb lemond a lóról: ha egy-két szakmai trükk bedobása után sem indul meg a szegény pára, nem vesződnek vele tovább, irány a selejt. Nemegyszer még a klasszisok sorsa is nüánszokon múlik. Hogy csak egy példát említsek: a versenyzésre alkalmatlannak ítélt Noét a vágóhídra küldött szállítmányból vette ki Márffy Sándor idomár, húsárban megvásárolta, majd az ő módszereinek hála, nagy versenyek sorát nyerte. Persze az ilyen ritka eset, de nem egyedi. Mindazonáltal sok jó lónak is szüksége van több átmeneti futásra, amíg topra hozzák, ha kevés a futam, fennáll a veszélye annak, hogy értékek vesznek el a süllyesztőben.Ugyanakkor a rendező szempontjait is meg kell értenünk. A magyar lóversenyzés egyelőre s még mindig veszteséget termel. S a veszteség minden futammal nő. A gyengébb képességű lovak versenyei is ugyanannyi energiát emésztenek fel, mint a derbi. Világítani kell, nő a vízfogyasztás, a pálya személyzetét, a kasszásokat fizetni kell, és ezek olyan költségek, amelyeket nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Az NL Kft. is takarékoskodni kényszerül, ennek a spórolásnak estek áldozatul a szerdai versenynapok. Így viszont a kisebb, gyengébb anyaggal rendelkező istállók rosszul járnak, nem szólván arról, hogy a kevesebb verseny a versenyzés alapvető célja, a tenyészpróba ellen hat. Nehéz itt igazságot tenni, szerencsére nem is az én feladatom, de nem tagadom, a szakma érvei közelebb állnak a szívemhez. Ám azt tudom, csak „szívből” a lóverseny sem működik.