Maláj

Irtózik a szappantól. Gyerekkori mosdatlanság. Nem tehet róla.Különben művész. Nem bír felöltözni. Volt, hogy két napig ült az ágy szélén, mert arra akarták rábírni, mossa meg a haját. Úgy érzi, személyi jogaiban van korlátozva mosdott állapotban.Meg lázad. A polgár ellen. A polgár szemét alak, aki mosdik, aki reggel zuhanyozik. Van olyan, aki fürdik is, azokat kátrányba hengergetné, tollal. Lúdtollal, hogy az büdös. Legalább büdös lenne.Haja gubanc. Nyolc hét után vakaródzik, de azt hiszik, gondolkodás ürügyén. Úgy hordja a piszkot, mint bíbor talárt a bíborban született nagy Konstantin, a VII. század elejéről, a porfirogenitusz.Különben fest. Neo-pre-post-multi-avangárd, olykor hasított disznókat ver föl a keresztre, hogy az állatáldozat. Pogány. Nem ő, hanem az áldozat. Vonzza a szenny, beledugja az ujját a mosólébe, azzal írja föl az óbudai ablakokra: unisexológia. Sarut hord, flegma lábujjakkal. Ülés közben mozgatja, hogy szellőzzenek.– Miért? – kérdezi fintorogva. – Mi a baj? Egyedi vagyok. A köztársasági elnök is fogadott. Rám. Hogy én leszek a maláji csereakció festője. Lefestem az ottani hínárt. Vagy hinarat? Nem is tudom, de hivatalos. Pénzt adnak, a „nyitott társadalom az elhanyagolt művészek támogatására”.– Magyar?– Kicsoda?– Ön. Ön magyar?– Magyarnak indultam, de átcsaptam angolba. Most maláj vagyok.– Miért?– Nem bírok egy népcsoportban megmaradni. Unom a hoszszú távot.– Mért van a haja csomókban?– Nem mosom. Időnként levágom és azzal festek. Nyertem vele az „Újkori Neoblabla” fesztiválon. Egy körömreszelőt. Viszlát!