Szocdem pártra várva

Az Európai Unió északi felében a Szocialista Internacionálé legerősebb tagpártjai többnyire nevükben is szociáldemokraták. A svéd példán megfigyelhető az évszázados történelmi múlt, a szerves fejlődés, a több százezres tagságú tömegpárt, a szociáldemokrata párt és az egységes, erős munkahelyi bázisra támaszkodó szakszervezet szoros együttműködése. A jól működő érdekegyeztetési mechanizmusok a munkáltatók és a munkavállalók között, koalíciókötési hajlam a polgári pártokkal – ezek a szociáldemokrata tradíció legfontosabb ismertetőjegyei a kontinens északnyugati felén.Délen szocialista pártokat látunk. A Spanyol Szocialista Munkáspártot, a Portugál Szocialista Pártot, a politikai térképről mára eltűnt Olasz Szocialista Pártot, a Pánhellén Szocialista Mozgalmat. A legtipikusabb jegyeket a spanyol párt mutatja. Érdemes látni: a dél-európai szocialista pártok a diktatórikus rendszer bukását követően, katolikus túlsúlyú régiókban, egy erősebb kommunista párt árnyékában születtek újjá, többnyire csak a hetvenes évektől kezdve. A szervezett munkásság hiányát, a szakszervezeti mozgalom megosztottságát a Szocialista Internacionálé hathatós támogatása ellensúlyozta. Ezek a pártok a nyolcvanas években ismerkedhettek meg a hatalomgyakorlás örömeivel és keserveivel, akkor, amikor testvérpártjaik a kontinens – inkább nyugati, mint – északi felén tartósan defenzívába kényszerültek. A bérből és fizetésből élőkre hivatkozó szocialista párt ezekben a felzárkózó országokban karizmatikus vezetőjével, konzervatív gazdaságpolitikájával, sokszor az egész társadalomra kiterjedő kliensrendszerével abba a gyanúba keveredett, hogy elsősorban a big business, azaz a külföldi és hazai menedzserek pártja. Mindez odáig fajult, hogy a nyolcvanas évek végétől kezdve a déli szocialista pártok mindegyikének súlyos pénzügyi visszaélések, korrupciós és pártfinanszírozási botrányok miatt kellett távoznia a hatalomból. A dél-európai szocialista párt identitási problémájára általában a politikai paletta két, jobb és baloldali táborra szakításával kereste a megoldást. Kompromisszumkészsége csekély: a kommunista szimpatizánsok szavazatait automatikusan besöpörhette, a baloldalon esetleg felbukkanó riválisokat pedig semlegesítette. Sokáig tehette, amiatt a történelmi tehertétel miatt, amely a jobboldalt a korábbi diktatúra miatt sújtotta.Az Európai Unióban nemcsak a márka és a frank, hanem a Szocialista Internacionálé pártjai is összetartanak. Amikor a brit Munkáspárt saját szakszervezeti ellenzékének a szocialista pártok által korábban megtanult szociálliberális jelszavait ismételheti (szabad kereskedelem, flexibilitás, vállakozói szellem), akkor a szocialista gyakorlat felé tesz egy lépést. Amikor pedig a francia szocialisták a munkanélküliség elleni fellépés elsődlegességéről beszélnek, és nemet mondanak a társadalom piacosítására, szociáldemokratizálódnak. Egy másik példa: a skandináv országok után Franciaországban, Németországban is mindinkább teret nyert a „gauche plurielle”, a plurális baloldal gondolata. Lionel Jospin francia miniszterelnök, aki nemcsak a köztársasági elnöki székre, hanem a szociál-demokrácia szellemi vezérének pozíciójára is pályázik, rendszeresen emlegeti: a mai modern társadalmak összetettségét jobban tükrözi egy többpárti baloldal, mint az a néhány évvel ezelőtti, amikor az enyhén bolsevik ízű baloldali egység jelszava a szocialisták környékén felbukkanó riválisok gleichschaltolására szolgált.Érdekes, hogy az elmúlt tíz évben a posztkommunista országok északon és délen nagyjából reprodukálták a nyugat-európai tipológiát. Azzal a nem elhanyagolható különséggel, hogy míg Nyugat-Európában az olasz kommunista pártból átalakuló Demokratikus Baloldal Pártja kivételt jelentett, itt többnyire a kommunista pártokból alakultak a Szocialista Internacionálé új tagpártjai. A Magyar Szocialista Párt múltját feledni, végképp eltörölni szeretné, hiszen ebben a pártban ma is díszhelyen ülnek azok – vagy azok gyermekei –, akik tevőleges szerepet játszottak a magyar szociáldemokrácia felszámolásában. Ráadásul ma már nemcsak azt a bizonyos negyven évet, hanem azt a négy évet is el szeretnék feledni és feledtetni. 1995-ben egy szociáldemokrata párt a Bokros-csomag helyett megállt volna a forint leértékelésénél és a vámpótlék bevezetésénél. A csomag második (bérmegszorítások), de legfőképpen harmadik (szociális juttatások lefaragása) elemének éle a szociáldemokrata pártok bázisa, a bérből és fizetésből élők ellen irányult. A rászorultság elvének érvényesítése a jóléti juttatásokban a szociáldemokrácia alapját, az univerzalitás elvét vonta kétségbe.Erre nem lett volna szükség. Az 1993. és 1994. évi külső egyensúlyi problémákat ugyanis egyszeri, konjunkturális problémák (orosz válság, EU-dekonjuktúra, a magyar piac megnyitása az EU-ból származó mezőgazdasági termékek előtt), továbbá a túlzott jövedelemkülönbségek okozták, nem pedig a „koraszülött jóléti állam”, és legfőképpen nem a szerencsétlen magyar bérmunkás, tanár, egészségügyi dolgozó, nyugdíjas és kismama – nyugati piacról való – „túlfogyasztása”. A Bokros-csomag igazi célja az volt, amit értelmi szerzője nyíltan ki is mondott: átcsoportosítjuk a jövedelmeket a lakosságból az üzleti szférába. Vagyis a szocialista klientúra javára. Mosolyogni kell tehát, amikor a szocialisták azzal vádolják a mai kormányt, hogy az „átcsoportosítja a jövedelmeket a gazdagok javára”. Nem mintha nem lenne részben igaza, hanem azért, mert duplán igaz ez az 1994 és 1998 közötti MSZP-re, és négyszeresen Kovács László, Vitányi Iván és Békesi László szociálliberális csapatára. Még a megfogalmazás is tőlük származik!Ami pedig a korrupciót illeti, a Magyar Szocialista Párt ezen a téren is kiválóan megtanulta a szocialista iskola leckéjét. Az olajgate, a Tocsik-ügy – az „elfogulatlan” sajtó által gondosan agyonhallgatott – Andráskó-ügy és az olajbizottsági meghallgatások után ma már világos: a Magyar Szocialista Párt mint párt a legfelső szinten, tartósan, üzemszerűen szervezte közpénzmilliárdok eltérítését az államkaszszából magáncélokra. A volt miniszterelnök soha nem mulasztotta el megjegyezni: „A privatizáció természetes kísérőjelensége a korrupció.” Ami – akarva-akaratlan – kódolt üzenet volt a közigazgatás különböző rendű-rangú vezetőinek: „Enrichissez-vous!” (Gazdagodjatok!) Ezen az sem szépít, ha később azzal védekezett: minden ügyet kivizsgáltak.Identitási problémáit a dél-európai pártokhoz hasonlóan a Magyar Szocialista Párt is úgy próbálja meg – immár tíz éve – leplezni, hogy a jobb és a baloldal kibékíthetetlen ellentétét sugallva, szívósan és ügyesen leplezve dolgozik a kétszereplős politikai paletta kialakításán. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan takarította el az útból, a baloldalról először az MSZDP-t, majd a Munkáspártot, végül a Szabad Demokraták Szövetségét. Az elnök ma büszke rá, hogy pártja egyedül van a baloldalon, és abszolút többségre törekszik a parlamentben. Csakhogy elfelejti: az a bizonyos, a korábbi diktatúrából itt maradt történelmi teher Kelet-Európában a szocialistákra nehezedik, és koalíciókötési készségük hiánya hosszú évtizedekre veszélyes egyensúlytalanságot teremthet a magyar politikai életben.A posztkommunista régióban a baloldal pluralizmusa elsősorban a történelmi és az utódpártok együttélésében és rivalizálásában jelentkezik. Magyarországon is megvannak egy olyan történelmi szociáldemokrata párt alapkövei (és kövületei), amelyek megteremthetik a munkavállalók érdekképviseletét a törvényhozásban, vezető szerepet játszhatnak a közélet megtisztításában, és hozzájárulhatnak a demokratikus viszony javításához. Csak egy, a parlamentbe bejutó morális alapállású történelmi szociáldemokrata párt garantálhatja, hogy ne fordulhasson elő az, ami 1994 és 1998 között megtörtént.