Vihar után, döntés előtt – az MDF a koalícióban

Már az 1999. és 2000. évi időközi országgyűlési választások eltérő szinten vetették fel az MDF koalíciós kötődésének kérdését a közvélemény előtt. Most pedig Pusztai Erzsébet tervezett indulása a dabasi választókerületben az időközi választáson nyílt kérdéssé tette, hogy indul-e a Békejobb a koalíció ellen, mely lehetőség azonnal két szembenálló csoportra hasítaná az MDF-et, mint mind a két csoportosulás tagját. A kérdés több mint érzékeny, és éppen ezért vegyünk egy valamivel távolibb példát.A legutóbbi marosvásárhelyi polgármester-választás élesen világít rá arra, hogy közel egyenlő erők esetén milyen jelentősége lehet az összefogásnak – vagy hiányának. Mivel a székely főváros, Marosvásárhely lakossága a Ceausescu-korszak után (s annak eredményeként) immár enyhe román lakossági többletet mutat, igen fontos lett volna az eddigi magyar polgármester, az egyébként igen népszerű Fodor Imre megválasztása az első fordulóban, amikor az ő esélyes román vetélytársán, a Hargita megyei prefektuson, Dorin Floreán kívül még 11 román párt indított jelöltet. A magyarok egységének, eltökéltségének híján – amit az RMDSZ-en belüli ellentétek erősen rombolnak – Fodor Imre az első fordulóban 49,79 százalékot ért csak el (a szükséges 50 százalék + 1 szavazat helyett), s az alig több, mint száz szavazat híján emiatt sorra kerülő második fordulóban már egyetlen ellenfélként, az összes helyi román szavazó egyetlen jelöltjeként a román prefektus lett a győztes.A magyar politikai erők felelősségét nem csökkenti az a tény, hogy Dorin Florea győzelméhez még így is szükség volt számos csalásra (pl. arra, hogy a prefektus – vagyis az egyik esélyes jelölt – vezette magát a választások lebonyolítását felügyelő kormánybiztosi hivatalt, s talán ezzel is kapcsolatba hozhatók a felderített szabálytalanságok: 2452 (!) érvénytelenített szavazat, a már hitelesített jegyzőkönyv újraírása, a szavazatszámok jegyzőkönyveken belüli eltérései, a kampánycsend többféle módon történt megszegése Dorin Florea érdekében, a Pro Europa Liga képviselőjének kizárása a szavazatszámlálásból, és az előre Dorin Florea nevére pecsételt többletszavazólapok bizonyított léte). Mondom, ez nem csökkenti a mi felelősségünket, hiszen aki nem tudja, mi mindenre képes ellenféllel áll szemben, annak nincs joga népét képviselni. Bűn tehát olyan lépéseket tenni, amely csökkentheti a magyarok szavazókedvét.Persze, a magyarokban itt és ott egyaránt megvan egy bizonyos hajlam az éles helyzetek kerülésére. Ha a nemzeti oldal politikusai egymás ellen nyilatkoznak, a mögöttük álló választópolgárok megzavarodnak és elkedvtelenednek. Én is gyakran hallom hozzám is forduló emberektől, hogy míg 1998-ban világos volt a jobboldali szavazó előtt az út, ma nem igazán tudják, melyik pártra is szavazzanak. Az MDF-en belül erre megszületett egy válasz: a Békejobb. Tömörítse ez a koalíciós társaktól húzódozó mérsékelt jobboldali szavazókat. És természetesen azokat is, akik a kormányzással együttjáró népszerűségvesztés folytán elfordulnak a vezető kormányerőtől, a Fidesztől. Ez a logika azonban nem válthatja ki az erősebb szövetséges egyetértését. Erre mondják egyesek nálunk hivatalos nyilatkozatokban, hogy sajnos, koalíciós partnereink félreértettek bennünket.De vajon tényleg félreértés-e, ha a Fidesz vezetői úgy látják: a Békejobb arra számít, hogy a kormányerők lemorzsolódásával erősödik, ezért tehát érdeke is ezt elősegíteni. Hiszen kezdetben megkísérelte magához édesgetni a Fideszbe integrálódott MKDSZ-t is – s ugyanakkor „fénykorában” politikusai olyan kormánykritikát hangoztattak, amely hitelesíteni látszott, s így felerősítette a kormány baloldali ellenzékének támadásait. Ha pedig a kormányt támogató politikai erők megosztottak, maga a kormányzás gyengül, és szétfoszlik a remény a továbbkormányzásra 2002-től.Kétségtelen, hogy az MDF – mint minden párt – törekszik az önálló arculatra, s ennek megfelelően az önálló hang megtalálására. Kormányzati helyzetben ez gyakran úgy jelentkezik, mint a kormányétól eltérő álláspont (hogy is jelentkezhetne másként?). Természetes az is, hogy az ellenzék örömmel keresi a fogást a koalíción. S ahogy igyekezett hangsúlyt adni 1999-ben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium 413 milliós költségvetési igényének – megpróbálva ezzel szembeállítani az FKGP-t a Fidesszel –, ugyanúgy igyekezett felerősíteni az MDF-ben megjelenő különvéleményeket (mint amilyen volt a köztársaság új elnökéről vagy az új legfőbb ügyész személyéről szóló megnyilatkozás, vagy a médiatestületek megválasztása körüli egyenetlenkedés). A számos baloldalról jövő elismerés és biztatás persze felriasztotta az addig – mi tagadás – szunyókáló MDF-testületeket. 2000. április 15-én az országos választmány elnökségének és a megyei elnökök gyűlésének együttes ülésén ezért születtek olyan javaslatok, melyekben felkérik az MDF elnök asszonyát beszámolóra a Békejobbra vonatkozó döntéseiről, a koalíciós pártok viszonyáról és a köztársasági-elnök jelölésének kérdéseiről. Ezenkívül – Gémesi alelnök lemondásának fényében – ez a testület szükségesnek látta szólni az addigra súlytalanná váló országos elnökség életre keltéséről is. Május 3-án pedig megszületett az MDF elnökségének nyilatkozata, mely a pártegység jegyében támogatta elnökünket, de szükségesnek látta határozottan leszögezni: „A Magyar Demokrata Fórum a koalíciós kormányzás és a koalíciós kapcsolatok elkötelezettje”. Valamint: „A Magyar Demokrata Fórum az elmúlt 10 évben mind az MSZP-től, mind az SZDSZ-től való távolságtartást képviselte. Sem a jelenben, sem a jövőben e pártokkal politikai együttműködést nem tervez...”Az MDF vezető testületének egyértelmű nyilatkozata nyugvópontra vihette volna a kérdést, ha utána nem történnek újabb zavaró események. Leginkább ilyen volt a Herényi-interjú május 27-én, amelyből megtudhattuk, hogy a frissen, május 17-én kinevezett, a pártszervezésre felhatalmazott elnöki megbízott ugyanazon a véleményen van, mint a balkanyart vevő maradék – KDNP elnöke: szerinte is „teljesen fölösleges továbbra is erőltetni és fenntartani a jobboldal–baloldal törésvonalat”, mert az igazi szakadék szerinte a „jelenlegi konfrontatív kormányzati politika” és „a konszenzuskeresők, a megegyezést kezdeményező politikai csoportok”, főleg az ellentéteket tompítani törekvő Békejobb között húzódik. Ugyanakkor azonban az előző szembeállítás erejét lerontva azt is állítja, hogy „a Békejobb nem ellenfele a koalíciónak”.Ugyanakkor az MDF vezetésének többsége által szorgalmazott megbeszéléssorozat, melynek során a parlamenti pártcsoporthoz és az országos elnökséghez látogatott Orbán Viktor, Áder János és Kövér László világossá tette, hogy ugyan égető szükség van az álláspontok tisztázására és közelítésére, de azt is, hogy a Fidesz egyszerűen úgy ítéli meg a Békejobbot, ahogy az a koalíciós társakról nyilatkozik. Hiszen ne feledjük, eddig minden békejobbos megmozdulás lényege az együtt kormányzó erők bírálata (amit amikor elvi megalapozottságú, még el is lehet fogadni), de ugyanakkor az a középerő, amit össze kíván gyűjteni, sosem tartalmazza a két koalíciós társat. Pedig a kormányzati felelősséget az MDF sem rázhatja le magáról. Ha elégedetlen a vállalt koalíció eredményeivel, akkor elsőként partnereivel kell erről tárgyalnia, s nem okos kifelé kacsintgatni – hacsak nem akar kiválni a kormányoldalról.Más kérdés, hogy mindezeken túl van a Békejobbnak egy nagyon előnyös, emberi üzenete: a békülékeny hangvétel a politika mezején. A rendszerváltozás ugyan elkerülhetetlenül súlyos érdekütközésekkel jár, márpedig most a Fidesz vezette kormány megkísérli befejezni azt, amire az MDF-es első kormány a kommunizmus rendszerének csődtömegével küszködve erőtlen volt, és ezért mostani kormányzati politikának „sikerei és határozottsága révén veszélyeztet baloldali uralmi monopóliumokat” (Tőkéczki László, Magyar Nemzet, 2000. július 8.). Ugyanakkor az is igaz, hogy tíz év hullámverése után igen sokan sóvárogják a belső békét. Tehát nemcsak a védekezésbe szorult ellenzék, de a politikától magát távolállónak vélő egyszerű emberek is – örömmel vennék a viták tompítását, a riasztó belhírek apályát. (Erre érzett rá új köztársasági elnökünk, Mádl Ferenc is első megnyilatkozásaitól kezdve.)Az MDF természetesen lehet a híve egy csiszoltabb politikai kultúrának, hiszen maga is sokat szenvedett a vele szembeni erőfitogtatástól. Ám semmiképp sem építheti jövőjét múltja megtagadására. Nem feledheti azt, hogy hol a helye a rendszerváltás folyamatában, s ezért sosem kacérkodhat egy (bal)közép pártformáció megalakításának gondolatával. Nem feledheti sokszor kilátástalannak tűnő harcát a fojtogató Kádár-kori maradiság ellen – ami még mindig itt él közöttünk (kérdezzük csak meg erről tagságunkat!). Nem feledheti, hogy a rendszert változtató nemzeti erők összefogása nélkül veszélybe kerülhet mindaz a nehezen kiharcolt eredmény, amiért a kormányzati szerepet ismét vállaltuk: a társadalombiztosítási szabadrablás megszüntetése, a családtámogatási rendszer kiépítése, a monopóliumok visszaszorítása, a történelmi igazság érvényesítése, az elesett magyar nép felemelkedésének elősegítése.Legyen tehát civilizáltabb a politikai mező, de terjesszük ki a békés hangot nem csupán az ellenzékre, hanem a koalíciós társainkra is. Ne tegyünk úgy, mint akik nem veszik észre, hogy a Békejobb „gyűlöletbeszéde” miatt a mi szavazóinkban kialakult egy Fidesz-ellenes hangulat, melyet egy nyár eleji elemzés már húsz százalékra tesz. Ez hozzájárul ahhoz, hogy még a kisgazdák mélyrepülése előtt a tőlünk biztosan független szociológus úgy fogalmaz: „Szavazóik preferenciái alapján a jobboldal széttöredezettnek látszik.” Ez lett az eredménye a Békejobbnak, s nem a jobboldali szavazótábor egységesülése. Éppen ezért nem jól látja az, aki azt hiszi, hogy korai még a megegyzés. Nem csupán tárgyalásra, hanem megegyezésre, őszintén és határozottan törekvő tárgyalásvezetésre van szükség a Fidesszel. Mert az rendben van, hogy az előtárgyalásokat a két elnök folytatja. A célegyenesben azonban szükség van arra, hogy világossá váljék: van-e igazi szándék a megegyezésre, vagy pedig a rövid távú pártérdek kerekedik felül. Itt az ideje a tárgyalóküldöttségek alakításának és az ajánlatok nyílt megvitatásának a vezető testületekben. Nem akarom folyton azt a nem túl szakszerű sejtetést hallani, hogy a Fidesz javaslata számunkra „megalázó”. A megállapodás nem függhet indulatoktól, mert a nemzeti politika jövőjéről van szó. S ha hiszünk abban, hogy olyan értéket képviselünk, melyek hosszú távon a nemzet felemelkedését segítik elő, akkor nem kell az MDF-et félteni attól, hogy kimúlik egy igazi összefogás után.Sokat jelentene, ha a nemzeti összefogás mozgalma nem rekesztené ki a jobboldal nagyobb pártjait sem az együttműködésből. Egy ilyen békejobb, amit a politikai partner felé nyújtunk ki, oszlathatja el annak rossz érzését, s erősítheti meg a körülöttünk alakuló politikai tömböt. Az összefogás ilyen igényére utaltak korábban a Nemzeti Kör bölcsei is, amikor a nemzeti erőket összefogó egyeztető tanács létrehozására tettek indítványt. Én most pontosítani akarok: legyen ez a testület az összes nemzeti erőt átkaroló mozgalom – akár a megújult Békejobb – keretén belül. S akkor biztosítva lesz közös nemzetpolitikánk megvalósítása.