Volt egyszer egy város

Búcsú a régi várostól. Ezt az érzelmes címet viseli az évszázad és évezred utolsó makói kiállítása, s bár nosztalgiát kelt a nézőkben, mégis objektív képet fest egy város arculatának változásairól és az ezeket létrehozó politikai, gazdasági, társadalmi mozgásokról. Rendezője, Halmágyi Pál múzeumigazgató képeslapokon és fényképeken mutatja be a városkép alakulását a múlt század utolsó éveitől napjainkig.A változások a második világháborút követő helyreállításokig a természetes fejlődés jegyében zajlottak, és még a millenniumi vagy a húszas évek végi nagy építkezések is szervesen illeszkedtek a kisvárosi miliőbe, ám a hatvanas években kezdődő szocialista városrendezés erőszakot tett rajta, és egy páratlanul egységes századfordulói városközpontot tüntetett el Magyarország építészeti térképéről. A Szeged, Arad és Hódmezővásárhely irányába tartó ősi utak elágazása körül kialakult, mindig piactérként funkcionáló főtérnek csak néhány épületét hagyta meg a múltat eltörölni akaró szándék, s hogy még így is jó benyomást kelt az ide tévedő idegenben, az a megmaradt középületek mellett a markánsan megmutatkozó régi városszerkezetnek, az azóta megnőtt platánfáknak és az utolsó pár év törekvéseinek köszönhető.A valamikor külön településként létrejött katolikus és református városrész közötti főútra fölfűzött háromszögletű tér felső sarkában találjuk az egykori megyeházát, ezt a méltóságteljes klasszicista épületet, s vele átellenben a rebellis szellem fellegvárát, a romantikus stílusú régi városházát. A Szeged felől érkező utast az eklektikus Korona Szálloda köszönti, arrébb a gimnázium bástyaszerű sárga tömege áll őrt (ide járt Juhász Gyula tanár úr és József Attila is), s mindezek, de még a neobarokk Bérpalota is a múlt építészeinek ízlését és arányérzékét dicsérik, szemben a népnyelv által Csipkeházaknak és Lordok házának keresztelt, lapos tetejű monstrumokkal, amelyek idegenül terpeszkednek az emberi léptékű, földszintes és egyemeletes kereskedőházak helyén.A közöttük Romániába vezető 43-as főút mindig a hadak útja volt, és nem sok jó érkezett rajta a városba. Azon özönlöttek valaha a tatár hordák, majd Dózsa seregei, rajta meneteltek 1849-ben Világosra a császáriak, 1919-ben vörösök, románok, franciák bitorolták, és 1944 őszén a szovjet csapatok vonultak be rajta. 1956-ban újabb orosz tankok dübörögtek fényesre kopott kövein Szuezt keresve, még később Wartburgok, Skodák zarándokoltak a Fekete-tenger felé, azután csillogó-villogó Mercedesek száguldottak az erdélyi rokonsághoz. Ma bolgár, török, német és görög kamionok dübörögnek aszfaltján.Fénykorát Makó a kiegyezés utáni évtizedekben élte. 1880-ban lélekszám szerint az ország hatodik legnagyobb városa volt, megelőzve Pécset, Miskolcot, Kassát, Brassót, Kolozsvárt, és hihetetlen gyorsasággal polgárosult. Masszív fahíd épült a Maroson; vasútvonalak kapcsolták be a Monarchia véráramába; járásbíróság, pénzügyi igazgatóság, főgimnázium, kórház épült, és 1903-ban elkészült fatornyos büszkesége, a Hollósy Kornélia Színház. Speciális terméke, a hagyma ekkor indult világhódító útjára.A századfordulón készült, barnás vagy kézzel színezett – Vermeer delfti városképeire emlékeztető –, szívszorítóan idilli anzikszokon a főtér üzletekkel szegélyezett, széles medrében hömpölyög a hetipiac árja: sátrak, egymás mellett állingáló szekerek, talicskások, gyalogos járókelők, ácsorgó parasztgyerekek, girardikalapos úrfi, mezítlábas inasok, kofák százai nyüzsögnek a kövezett téren.Hasonlóan elevenek a húszas évekbeli képeslapok is, mintha a város pár év alatt kiheverte volna a világháború és a vonzáskörzetét kegyetlenül megcsonkító trianoni szerződés sokkját. A Korona előtt még a zöldre festett, öntöttvas kútszobor áll a tejeskávé-barnára színezett ég retusált felhői alatt, mert még nem készült el Pásztor János monumentális emlékműve a 798 hősi halott márványba vésett nevével. Piacozók színes tumultusa tolong a városháza előtt, feledve a rémületes 1919-es terrort, amelynek következményeként „ki is tört a paraszt ökölforradalom egy hetipiac alkalmával a jogtalan requirálás ellen”, a gyűlölt népbiztost, „a pesti rablóvezér Vásárhelyit”, aki táncmulatságot akart rendezni a templomokban, ledobták a városháza erkélyéről, és „a megdühödött nép összevissza taposta”.Egy harmincas évekbeli képeslapon a megyeháza előtt még az 1919-ben elhurcolt és mártírhalált halt politikus, Návay Lajos emlékműve áll, amit a fordulat éve után leromboltak; a főalakból öntötték a szovjetek tiszteletére emelt obeliszk domborművét és csillagát, a mellékalakok azonban 1990 után visszakerültek a városháza bejárata elé.Aki ezen a tárlaton a régi várostól búcsúzkodik, találkozik tárgyi emlékekkel is. Rozsdafoltoktól patinás forrásnimfa szobra áll a múzeumi csendben, éppoly kecsesen, mint valaha a lármás sokadalom fölött, és bár jobb keze csuklóból, bal karja tőből hiányzik, rendületlenül tartja fején az amforát. Nem messze tőle a kétszer is ledöntött szovjet emlékmű obeliszkjének Gessler-kalapja, az összehorpadt bronzcsillag nyújtogatja utánunk medúzaként fenyegető ágait, és egy üvegvitrin elsárgult színlapjai közül búcsút int a magyar csalogány, Lonovicsné Hollósy Kornélia foszladozó legyezője. Ezeket a képeket viszi magával a látogató, amíg végigsétál a legjobban elöregedett, lélekszám szerint 36. magyar város néptelen főterén, ahol a sűrűsödő sötétségben Makovecz Imre Hagymaházának meleg fényt sugárzó tornyai előlegeznek reménységet a harmadik évezredre.