Az utolsó dudás

Faluról falura járni, s föltenni mindenkinek a kérdést, hogy ismer-e öreg pásztort, aki játszik valamilyen hangszeren, babrás munka, de megéri – vallja a zenefolklórgyűjtésről Agócs Gergely népzenekutató, a Hegedős együttes tagja, aki megtalálta Magyarország talán utolsóhagyományőrző dudását.Tanítómesterem, Pál István nemrég beszélgetés közben megfogalmazott egy sajátos országjelentést. Képzeld el, mondta, hogy számadó juhász vagy, akinek tíz-tizenkét nyáj tartozik a keze alá. Egyszer csak észreveszed, hogy fogyatkozol, közben a juhászaid szépen gyarapodnak. Odáig jutsz, hogy eladósodsz, és kényszerűségből el kell adnod a juhaidat. Erre a juhászok előállnak, hogy ők megvennék tőled. No, nem tudsz mit csinálni, el is adod. Ahogy ez megvan, megvigasztalnak, s felkínálják, hogy felvesznek ők téged fejősbojtárnak. Ez a fejősbojtár Magyarország. A történet pedig a nyolcvankét esztendős pásztor országértékelése.– És a tanítvány politikai hitvallása is?– Szó sincs róla, hiszen egyáltalán nem fontos, hogy amit Pista bácsi mondott, az most épp melyik párt aktuális véleményéhez áll közel, vagy mely politikai erő ténykedéséhez köthető. A lényeg, hogy fantasztikus öregeket találhatunk a falvakban és a tanyákon, akiknek sokszor nagyon tanulságos, letisztult véleményük van a világ dolgairól. Aki tőlük tanul, érezheti, hogy mi a különbség tudás és ismeret között. Azt tapasztalom, hogy ma egyre kevesebb fiatal kíváncsi az öregek véleményére, s a nagyapák tudását az unokák használhatatlan, zavaros ócskaságnak tekintik. Én még a folklorisztikából írt szakdolgozatomat is Pista bácsinak köszönhetem. Megpróbáltam valamilyen szinten összegezni a folklórhoz kötődő tudását. A cím: Egy szürke meg egy hamuszín galamb... Úgy volt, hogy Pista bácsi egy alkalommal, miután behangolta a dudát, felnézett, és megkérdezte: szerintünk tiszta-e már? Mert neki az az érzése, mintha a prím- meg a kontrasíp között annyi különbség lenne, mint amikor egy szürke meg egy hamuszín galamb elrepül egymás mellett. Szerintem ez a magyar nyelvben élő költészetnek olyan példája, amely kifejezi, mennyire más, milyen bensőséges volt nagyapáink viszonya az őket körülvevő világhoz. Ezt a viszonyt nem lehetett hétköznapi szavakkal kifejezni. Mostanában egyre többször érzem, mennyivel jobb lenne az életünk, ha az emberek képesek lennének nézés közben látni, beszéd közben mondani vagy hallgatás közben figyelni.– Honnan ez a keserűség?– Legújabban Hannoverből. Sétáltam a világkiállításon. Egymás mellett sorakoztak a pavilonok: Espana–Spanien, Suomi–Finnland, Romania–Rumänien. És ott volt a magyar pavilon. Mi volt ráírva? Ungarn. Jellemző példa. A magyarok nem éreztek belső késztetést arra, hogy az országuk nevét saját anyanyelvükön is feltüntessék.A magyar társadalmi tudatot lelki betegség támadta meg. Ha manapság a televízióban megjelenik egy humorista népviseletjelmezbe öltözve, akkor valami eltorzított nyelven előadott, otromba balgaságot várhatunk, amin röhögni kell, mert a népviselet az elmaradottság, a tanulatlanság jelképe. Ha én például megszólalok, meglepődnek, mert nem értik, miként lehet, hogy egyetemet végzett ember létemre palóc tájszólásban beszélek. Tévé-, rádióriporterek rendszerint nagy élvezettel csemegéznek el ezen, persze nem bántóan. A magyar közgondolkodásban a tájszólás is a butaság szinonimája, amolyan kulturálatlan, mucsai dolog. A hannoveri Hungarian Shopban a rendezők a német középosztály elképzelt igényeinek megfelelve mutatták be a magyar termékeket: libamáj, Piros Arany, tokaji aszú, hollóházi porcelán és fokhagymakrém jelképezte az Európába tartó Magyarországot. Volt ott két nagy konfekcióbaba. Talán matyónak akarták őket öltöztetni: a női babán nem volt szoknya, csak alsószoknya meg kötény, a kalárist a nyakán úgy kötötték meg, hogy a kötés előre, a gyöngy meg hátulra került. A férfibabának lószőrből készült bajuszt ragasztottak. Szörnyű látvány volt. Ez lenne a magyar hagyomány? Sajnos ez is pontosan tükrözte a magyar társadalom viszonyát saját kulturális örökségéhez. És amikor magyar népzenei lemezt kértem, kiraktak elém ötféle kávéházi népies műzenei kiadványt, különféle cigányzenekarok előadásában. De ha mi ilyen képet alakítunk ki magunkról, akkor mit várunk a világtól? Mert egy-egy ilyen rendezvényen természetesen legyenek ott a kiváló magyar cigánybandák lemezei, de tegyenek melléjük autentikus magyar népzenét is: az Egyszólamot, a Muzsikást, a Tékát, az Ökrös zenekart vagy Berecz Andrást.– Nem lehetséges, hogy amiről beszél, az mind-mind egyszerű szervezési hiányosság?– Nem, mert lépten-nyomon megnyilvánuló tendencia. Az idén Franciaországban magyar év kezdődik, ám a hivatalos programba szinte lehetetlen magyar népzenével bekerülni. A folkzene kategóriájában nagyon attraktív és tényleg jó együttesek utaznak ki: lesz magyarországi cigány népzene, balkáni muzsika, klezmer- és „világzenei” együttes, a kínálatba csupán az autentikus magyar népzene nem fért bele. Egy másik példa: a Malév gépein – elsősorban a tengerentúli járatokon – a fedélzeti rádióadó zenét közvetít, de kínálatukban véletlenül sem szerepel magyar népzene. Ezzel szemben a svájci légitársaság egyik repülőjén néhány évvel ezelőtt olyan jó sramlizenét hallgattam – pedig alapjában véve nem szeretem a műfajt –, hogy alig tudtam levenni a fülemről a fejhallgatót. Szerintem ez a svájciak országimázs-alkotásában a ténylegesen európai szintű mozzanat. Egyszerű a dolog: vállalják önmagukat. Amíg ezekre az „apróságokra” nem figyelünk, addig sem a megtépázott identitástudatunk, sem az ország külső értékelésének terén nem érhetünk el valódi eredményeket. A közszolgálati médiát, az oktatást és a gazdaságot is a szellemi honvédelem szolgálatába kellene állítani.– A szellemi honvédelem szolgálatában tevékenykedő gazdaság? Különösen hangzik.– Pedig csak arról van szó, hogy a hatalom használhatná a kezében lévő eszközöket, hiszen a kormány támogathatja a magyar termékeket, a magyar találmányokat, a honi szellemi erőt. Három évig dolgoztam a Zenetudományi Intézetben, és főállású akadémiai kutatóként nem kerestem meg egy kétszobás budapesti albérlet árát. De a fizikai kutatóintézetben dolgozó barátom is ugyanezt mondja. Vagy például hiányzik a magyar nyelv törvénye, amely szabályozná, hogy mit és milyen sorrendben írjanak ki a közterületeken vagy az üzletekre, hogyan használják a nyelvet a médiában. A rengeteg idegen nyelvű szöveget a piaci törvényekkel magyarázzák, holott a kereskedők érdeke az volna, hogy Mari néni is megtudhassa: a Nice Bike Shop az a hely, ahol megveheti az unokájának a biciklit. Nekem pedig annak ellenére, hogy esetleg megértem, hogy a Spacy Hair Centerben dolgozik a borbély, egyszerűen otthonos érzésem van attól, ha azt írják ki: Fodrászat.– A fiatalok viszont tökéletesen tudják, hogy mi az a Nice Bike Shop. Márpedig marketing- és egyéb szempontokból is övék és nem Mari nénié a jövő.– De milyen jövő? A mai kornak két vezéreszméje van: a fogyasztás és a kényelem. Az a menő, aki hatalmas anyagi értékeket mozgatva „nagy életet” él, s eközben csodás eszközök szolgálják a kényelmét. Az elmúlt korszakoknak is voltak vezéreszméi, a romantikának a szenvedély, a barokknak a kifinomultság, a kifejezés bonyolultsága, a reneszánsznak a test és a szellem szabadsága, vagyis mindegyikben megjelent valami belső, szellemi, lelki dimenzió. A fogyasztói modell szerint berendezkedett társadalmi rétegek számára viszont csak egyfajta látszatvilág létezik, amelyben a belső, lelki történéseket elintézik a televíziós szappanoperák közhelyeivel. Ha elmész egy mulatóhelyre, mit látsz? Mintha táncolnának a fiatalok, mert zenére mozognak, csak épp a mozgásuknak nincsenek szabályai, s ez a tánckultúra szemszögéből nézve nem tánc. És a zene is olyan, mintha zene lenne, de mégsem az. Az elmúlt ötven évet nagyon furcsa történelmi-társadalmi folyamatok uralták, amelyek értékválsághoz és az organikus kulturális rendszerek bomlásához vezettek. Azért is kezdtem a népi kultúrával foglalkozni, mert ezeket a veszélyeket már megláttam.– Hány évesen érte a megvilágosodás?– Tizenhat, de az akkor valójában még csak megérzés volt. A gyermekkoromat a felvidéki Füleken töltöttem. Édesanyám Pozsonyban dolgozott, én pedig a nagyszülőknél nevelkedtem. Talán innen jön az, hogy nem érzem kényelmetlennek a tájszólást, hiszen hétesztendős koromig a nyelv fordulatait a köszönéstől a mesékig világháború előtti minták szerint tanultam. A következő hét évet Pozsonyban töltöttem. Olyan nagy volt a különbség a két világ között, hogy már gyerekként ki tudtam alakítani azt az értékrendet, amelyben a pozsonyi szerkesztő urak és a vegyipari melósok a negatív oldalt képviselték. Életem harmadik szakaszában visszakerültem Fülekre, mivel a közelben jártam középiskolába. Ez a társadalmi környezet felértékelődött a szememben, megtanultam, hogy mit jelent valójában a szó: család, hiszen akkoriban egy-egy disznóölésen akár harminc-negyven rokon is összejött. És amikor azt hallottam, hogy „ez a nóta, fiam, a Miklós nagyapád nótája”, akkor megtanultam, miként lehet az öntudatot őszintén, dogmák és politikai ízű szlogenek nélkül kifejezni. Rádöbbentem, hogy ha valakinek van saját nótája, akkor az olyan, mint egy aláírás: tessék, ez én vagyok, ebben a dalban benne van a szívem. A megérzésből akkor vált felismerés, amikor egy magyarországi néptáncoktató megmutatta Martin György gyűjtéseit. Nagyon tetszett a zene és a tánc, azt hiszem, szatmárit tanultunk, mégis az járt a fejemben, hogy az lenne az igazi, ha nem más tájegységek anyagát, hanem a saját vidékünk figuráit járnánk.– Hol kereste a sajátot?– Természetesen Fülek környékén. Először táncot akartunk gyűjteni, de a bácsi, akihez küldtek, már nagyon beteg volt. Énekelt viszont néhány nótát. Az is jó volt. Mikor jöttünk visszafelé, megláttunk a kapuban egy öregasszonyt. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, nem ismer-e valami régi nótát. Soha nem felejtem el, azt mondta: Hacsak azt nem, hogy – és énekelve folytatta – „Ködellik a Bucsony, eső akar lenni”, amitől nekem végigfutott a hátamon a hideg, mert éreztem, hogy ilyen őszintét és igazit még életemben nem hallottam, s ez most valóban énrólam szól, mert valahol ott van bennem, csak eddig nem fedeztem fel, vagy nem tudtam kifejezni. Akkor aztán elindultam tovább: Ipolynyitra, Nagydaróc, Csákányháza, Medveshidegkút, Perse következett. Eleinte a gyűjtéssel csak annyit akartam elérni, hogy első kézből ismerkedjem meg a népzenével. A nagy gyűjtők – néhány kivételtől eltekintve – inkább a hagyományos dalkultúrára összpontosítottak, s a hangszeres zenét elhanyagolták.– Léteznek még fehér foltok a magyar népzenekutatásban?– A hangszeres népzene tekintetében egész Magyarország – talán Szatmárt leszámítva – egy nagy fehér folt. Az ország területének nagy része messze elmarad mondjuk az erdélyi Kalotaszeg népzenei feltártsága mögött. Vannak ugyan reprezentatív, néhány tucat dallamot kitevő régi felvételek egy-egy vidék jobb hangszeres előadóiról vagy zenekarairól, de azt a szisztematikus, monografikus jellegű feltárómunkát, amelyet Martin György a néptánc területén vagy Kallós Zoltán Erdélyben végzett, a magyarországi hangszeres hagyomány körében nem vállalta senki. Több zenészkolléga is állítja például, hogy a Dél-Dunántúlon már nincs hangszeres népzene. Nagyon feldühödtem, amikor ezt a véleményt meghallottam, ezért lementem az Ormánságba, ahol az első településen találtam egy öreg prímást, aki sorolta, hogy melyik faluban milyen zenészek laknak. Ez azt jelenti, hogy még nincs késő, hiszen itt a példa, Pál István, az utolsó dudás, akit alaposan kifaggattunk. Mégis sietnünk kell, mert olyan kincsek veszhetnek el örökre, mint a tavaly elhunyt domaházi prímás, Márton János játéka. Hatalmas tudású zenész volt. Kultúránknak kevés olyan jelensége van, amelyről elmondhatnánk, hogy a honfoglalás óta látjuk a folytonosságát. A magyar dudahagyomány ilyen. Amikor a duda végleg eltűnik a magyar folklórból, azzal nemzetünknek egy évezredes zenetörténeti korszaka zárul majd le. Csak remélni tudom, hogy hagyományos kultúránk leépülésének folyamata nem visz el minket oda, ahova a skótok jutottak, mert náluk a duda ugyan erős identitásszimbólum, de a nemzeti nyelv már csak szép emlék.