Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az a 17 nyílt kérdés, amelyeket Lovas István a Magyar Nemzetben feltett Aidan White úrhoz, a Nemzetközi Újságíró-szövetség elnökéhez, megválaszolható-e, vagy egyszerűen csak a bal- és jobboldali médiumok közötti globális harc dokumentumaként fogható fel. White mind ez ideig bölcsebbnek látta, ha nem válaszol, s a saját szempontjait tekinti irányadónak, nem pedig Lovaséit. A magam részéről a probémakörhöz, hogy mikor és miképpen szabad a sajtó, egy konkrét dolgot szükségesnek látok hozzáfűzni: 1994 tavaszán, az emlékezetes „kék szalagos” rádiós elbocsátások idején felkeresett egy belga vagy holland, de mindenesetre nemzetközi „média-szakember”, s arról faggatott, hogy konzervatív újságíróként mi a véleményem a „tisztogatásokról”. Árnyaltan elítélő véleményem kifejtése után azonban arra kértem a függetlennek és haladónak látszó urat, hogy keressen fel a választások után, s ha netán fix, a szocialisták jutnak hatalomra, vizsgáljuk meg újfent a magyar sajtó helyzetét. A szakértőt azóta természetesen nem láttam, viszont lehetséges, hogy White úr farvizén most ismét feltűnik, hogy honi kollégáit a médiaönkény poklából kimentse.Mindebből kiderül: egyetértek abban Lovas Istvánnal, hogy kérdezni kell, mert az igazságot és méltányosságot kereső kérdések nélkül a magyar és globális sajtóviszonyok, összefüggések és összefonódások aligha tisztázhatók. Lovas nyíltszíni kérdéseinek másnapján felhívott telefonon Németh Péter, a Magyar Nemzet hajdani postabankos kiadójának, a P and B médiának volt vezérigazgatója. Arra kért, mint a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának exelnökét, hogy vizsgáljam meg a 11-es számú kérdésben szereplő állítás igazságtartalmát, majd a nyilvánosság előtt fejtsem ki róla a véleményemet. Az állítás így hangzik: „...Németh Péter úr, az állami ellenőrzés alatt állt Postabank sajtóholdingjának feje, korábbi kommunista párttitkár, döntötte el végső soron, hogy mit lehessen a lapban kinyomtatni és mit nem.”Németh Péter a lelkiismeretemre apellált, mondván, én tudom, milyen kapcsolat fűzte a Magyar Nemzethez, mibe szólt bele és mibe nem. Lelkiismeretemet átvizsgálva arra a megállapításra jutottam, hogy ez a kérdés sokkal bonyolultabb, mint amilyennek az első pillanatban látszik. Ha én állítanék, illetve kérdeznék valamit Lovas István szerepében, abból Németh Péter párttitkár múltja eleve kimaradna, mint lényegtelen és oda nem tartozó. Maradna az előzmény: miszerint Németh Péter a balliberális (és olykor radikális) Magyar Hírlap főszerkesztője volt a rendszerváltást követő években, így érzelmeit és értékrendjét tekintve aligha ő volt a legalkalmasabb személy a jobbközép–konzervatív Magyar Nemzet ügyeinek vitelére. (Most a Népszava főszerkesztő-helyetteseként ismét az őt megillető helyre került.) Ám a kinevezés megtörtént, nyilván a laptulajdonos, a Postabank (tehát Princz Gábor) akaratából. Németh erről a szituációról nem tehet. A Magyar Nemzet mellett a sajtóholdinghoz a legkülönbözőbb irányultságú lapok tartoztak; a Kurír és a Magyar Narancs lapunk szomszédja volt, tehát a konzervatív zászlóshajót balról liberális cirkálók kísérték. Ez a helyzet tekinthető abszurdnak, nem Németh Péter tevékenysége.A Magyar Nemzetet – nyilván politikai megegyezés következtében – a tulajdonos (Princz) egyáltalán nem kívánta jobbközép irányultságától eltántorítani. Némethnek nyilván az volt a feladata, hogy egy mérsékelt jobbközép lapot tartson felszínen, s azt a feladatot igyekezett megfelelően ellátni, annak ellenére, hogy nyilvánvaló: a Magyar Nemzet 1997–98-as szerepe nem állt szívéhez közel. Tehát: nem ő határozta meg, „mit lehessen a lapban kinyomtatni és mit nem”, személye és az egész szituáció csak bizonyos óvatosságra intett, de nem determinált. Nyilvánvaló: ha nem meghatározott a lap jellege, hanem Némethre bízzák, hogy csináljon egy olyan újságot, amilyet szíve szerint akar, akkor egy Magyar Hírlapot csinál. De nem bízták rá, s ő – belső ellenérzéssel ugyan –, de megpróbált a helyzethez igazodni, szakmailag pedig igyekezett szinten tartani a Magyar Nemzetet.Bízvást kijelenthetem: Németh Péter a szerkesztőbizottság dolgába nem avatkozott, Princz Gábor (s erre igen szavahihető tanúim vannak) pedig szerkesztőbizottsági üléseken azt kérte 1997-ben, hogy a Magyar Nemzet legyen az „ellenzéki összefogás kovásza”. Természetesen mindennek a sajtószabadsághoz nincs sok köze. Viszont a kérdést nem Németh Péter személyére élezném ki, hiszen ő úgy került ebbe az ügybe, mint Pilátus a Credóba.Hogy mindebből White úr mit ért, én nem tudom.