Én nem tudom...

Én nem tudom a hosszú élet titkát. Hiába, hogy amikor a média megszólaltat egy-egy életteli matuzsálemet, mindegyik nyíltan elmondja, miért él soká. Azt még sose hallottam, hogy egy száz év feletti öregúr vagy idős hölgy így szólt volna: mázlim volt. Egyikük szerint a hosszú élet titka nem egyéb, mint hogy az ember mértékletesen él, alkoholt nem iszik, nem csapong ki, nem dohányzik, míg a másik azt állítja, nem árt, ha valaki olykor kirúg a hámból, naponta megiszik fél liter vörösbort, és nem veti meg a szexet. Az egyik a mézre esküszik, a másik a sárgarépára, a harmadik a disznósódarra. Sokféle elixír van tehát.Valaha, ifjúkoromban, láttam egy szovjet dokumentumfilmet. Egy grúz kolhoz hétköznapjai tárultak fel előttem, konkrétan egy nagy gyümölcsöskert, ahol derűs aggastyánok épp almát szüreteltek. Egy százhuszonöt éves aggszakáll létra nélkül, fürgén szaladt fel a fára, mint a csík – bár gondolom, a csík ilyesmit csak nagy ritkán tesz. A falu véne, aznap múlt százharmincnyolc, már csak a fák alatt ténykedett, a hullott almát szedte kosárba. A dereka oly hajlékony volt, mint manapság a ritmikus gimnasztika világbajnokáé. Szakálla persze a földet söpörte. Száznegyvenhat unokája volt, ebből tizenegy a Szovjetunió Hőse.Azt hittem, hogy ezek a jelenségek a Szovjetunió felbomlásával véget értek. Most azonban azt olvasom, 2001-es dátumozással: „Oroszország legidősebb embere egy 134 éves kaukázusi férfi, Gairhan Irisanov, aki 1866. június 14-én született. A tudósok úgy tartják, hogy a kaukázusi hosszú élet titka az enyhe klíma, a stressz hiánya és a jóféle vörösbor”. Lehet, hogy ez az Irisanov negyven esztendővel ezelőtt, amikor azt a filmet látta, ott virgonckodott javakorabeli 90 évével valamelyik almafa tetején? Hány rendszerváltozást élt meg ez az ember, mi mindent kibírnak ezek a kaukázusi férfiak és ezek a kaukázusi hírek. Tehát a hosszú élet nem rendszerspeci-fikus, a kommunista lét és a kolhoz talán csak adalék hozzá, mint a vörösbor és a hegyi levegő.Azám! Megint a vörösbor.Mindez felidéz bennem egy régi emléket.1958-ban kezdtem atlétizálni a BEAC-ban, azon a helyen, ahol most a budai Kaiser’s áruház áll. A szertárban egy számomra akkor élemedett korúnak látszó férfiú, Józsi bácsi adta ki a szöges cipőket, a diszkoszokat és a magasugróléceket. Ő volt a szertáros. Olyan stabilan, mintha már emberöltők óta tenné a dolgát. Az idő tájt történt, hogy bizonyos Bognár (vagy Bodnár?) sportcipész fogadott Józsi bácsival, ki bír meginni több sört. A cipész – így emlékszem – nagydarab, testes ember volt, Józsi bácsi szíjas, sovány. Bodnár úr látszott favoritnak. A huszonegyedik pohárig bírta. Akkor lefordult a székről. (Túlélte!) Józsi bácsi szerényen elmosolyodott, lehörpintette a huszonötödik pohár habját, és szálegyenesen távozott.Úgy tíz évvel ezelőtt – immár élemedett férfiként, a lefelé hajló ágban – N. T. barátommal lementem a BEAC-ra (a Lágymányoson) teniszezni. A szertárban Józsi bácsi ült. Melegen átöleltük egymást, emlékezve a régi szép időkre, mi az ifjúságra, ő a férfikorra. N. T. most meséli: „A minap megyek le a BEAC-ra, mit gondolsz, ki ül a portán?” „Józsi bácsi!” – vágtam rá boldogan. Bizony ő! Kilencven fölött, a legjobb egészségben, amit az elkövetkező évekre is kívánok neki. Tehát – nemcsak a vörösbor, hanem a sör is!Hogy miért annyira megnyugtató és kedves számomra ez az eset, én nem tudom.