Európa nagykorúsága

Az amerikai elnökválasztási kampány és kiváltképp a szavazatok számlálása körüli bírósági vita során – amely fejlemény kétségtelenül sokat ártott az Egyesült Államoknak – Európa mérvadó körei egyértelműen a demokrata jelölt, Al Gore mellett foglaltak állást. Nem alaptalanul írták az egyik angol újságban, hogy ha Európa részt vett volna a választásokon, Gore-t minden bizonnyal elnökké választják.Az amerikai politikában jártas szakértők kivételével alig akadt Európában valaki, aki ellentmondott volna ennek az irányzatnak. Sajnos Európában általában keveset tudnak az amerikai valóságról, mégis élesen kritizálják az amerikaiakat azért, mert nem nagyon értenek Európához, ami egyébként igaz is. Mindkét földrészen vannak azonban szakértők, akik a közvéleménytől eltérően gondolkodnak, de meg kell küzdeniük azért, hogy a sajtó figyelmet szenteljen mondanivalójuknak.Ezek után egyáltalán nem volt meglepő, hogy mire tisztázódott a helyzet, az európaiak a legrosszabbra számítottak. Nem vették ugyanis figyelembe, hogy nemcsak az elnök személye döntő jelentőségű, hanem azoké is, akik a csapatában dolgoznak. Mindenki tudta, vagy legalábbis tudhatta volna, kik lesznek ifjabb Bush legfőbb tanácsadói, de nem akartak törődni vele. Kezdettől fogva világos volt, hogy míg Gore többnyire csak olyan emberekkel vette körül magát, mint például Daly, aki a választási küzdelem szakértője volt, addig Bush Dick Cheneyt állította elnökhelyettesként a maga oldalára. Róla pedig tudniuk kellett azoknak, akiknek valami közük volt Washingtonhoz, hogy ő az ország egyik legjobb kormányzati szakértője. A választás határozottan megmutatta, hogy Bush sokkal jobban törődött a jövőbeni feladatokkal, mint a pillanatnyi stratégiával. Ezért kérte fel Henry Kissinger egykori külügyminisztert külpolitikai tanácsadónak.Sajnos ez a megbízatás már a választási küzdelem napjaiban időszerűtlenné vált, mivel Kissinger súlyosan megbetegedett, és csak közvetve tudott részt venni a munkában. Volt azonban a környezetében egy csapat, amelyikről köztudott, hogy ugyanabban a szellemben dolgozna, mint Kissinger. Például Richard Perle, a korábbi védelmi miniszter helyettese, Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó és egy fekete, Colin Powell tábornok, aki katonai képességei mellett már a múltban megmutatta, milyen politikai érzéke van; végül Donald Rumsfeld, aki védelmi miniszterként nagy befolyással bír katonai kérdésekben. Szintén jellemző, hogy miután végül megszületett a döntés, Bush ezeket az embereket – a beteg Kissinger kivételével – azonnal kormánya kulcspozícióiba nevezte ki.Világos, hogy mit jelent ez az új csapat. Esetükben nem álmodozó értelmiségiekről van szó, mint amilyeneket Gore mellett lehetett nagyrészt találni, hanem olyan emberekről, akiknek tapasztalatuk van, értenek a szakterületükhöz, és nem hajlandók gyakorlati megoldásokat ideológiai megfontolásokból feláldozni még az Európához fűződő kapcsolatokban sem.Az egyik első lépés, amelyre az új amerikai kormány vállalkozott – amint Bush tanácsadója, Perle kifejtette –, Európa szerepének növelése. Mégpedig ebből a meggondolásból: nem szabad megengedni, hogy a gazdaságban óriásnak számító Európa a biztonság és a külpolitika terén még mindig az USA-tól függő törpe legyen. Ezért várják el az amerikaiak – akik a témáról tárgyalni akarnak szövetségeseikkel –, hogy Európa nagyobb szerepet vállaljon a jövőben a Balkánon, miközben Amerika más területekre összpontosítana.Ezek után azt gondolhattuk volna, hogy azok az európaiak, akik Washington túlságosan nagy befolyása miatt sopánkodtak, végre elégedettek. Sajnos ennek éppen az ellenkezője történt. Egyesek ismét az amerikai izoláció régi szellemét emlegetik, és árulásnak tekintik azt a realista politikát, amelyet a Fehér Házban meghirdettek. Most azért panaszkodnak, hogy Washington az európaiaktól várja el, hogy maguk irányítsák a dolgaikat. Pedig Európa ma már elég erős ahhoz, hogy – ha a felelősöknek volna akaraterejük – meg tudjon állni a saját lábán.Bírálat helyett inkább örülni kellene annak, hogy az Egyesült Államok végre nem a pártfogó szerepét játssza Európával szemben, hanem partnerként kezeli. Azoknak, akik hisznek Európában, most tudomásul kell venniük, hogy végre eljött a nagykorúság ideje! Az európaiaknak készen kell állniuk arra, hogy tovább ápolják a partneri kapcsolatokat az óceán másik oldalán található barátokkal. Bush ugyanis nem azt a szerepet kívánja játszani, mint amelyet Putyin a „Független Államok Közösségében” megenged magának. Így most elérhetjük, hogy az Európa és Amerika közötti kapcsolatok lényegesen jobbak legyenek, mint a múltban voltak. Más szavakkal élve: nem sopánkodni kell, hanem végre igazi európai politikát csinálni! (Fordította: Lipthay Erzsébet)