Mobil adatkommunikáció

Kérdés, vajon a mobiltelefonon elküldhető rövid üzenet, amit egyre többen használnak, növeli vagy csökkenti-e a televíziózás előtérbe kerülése és az olvasás háttérbe szorulása miatt az utóbbi években, évtizedekben megnövekedett „analfabetizmust” a fejlett világban. Én azt hiszem, bizonyos mértékig segítheti az SMS az olvasási készséget, sőt az elütések, a rövidítések révén a találékonyságot is. Az elektronikus levélről már nem gondolom ugyanezt, mert ott sokkal jobban kiugranak az elütések, meglátszik a gyenge helyesírási készség. De a mobiltelefon a következő években sokkal inkább lesz az információszerzés, a munkavégzés, netán a napi élet megszervezésének eszköze, mint az egyszerű SMS-küldözgetésé, vagyis abban is előtérbe kell kerülnie a szabatos fogalmazásnak, a helyesírásnak, hiszen — és ez fontos tényező a szövegmegértés, a szöveghasználat szempontjából — a kijelzője sokkal kevésbé teszi lehetővé a tulajdonos színes-szagos képekkel való elkápráztatását, mint a PC-k, noteszgépek tizenkét-tizenöt-tizenhét-huszonkét hüvelyk képátlójú megjelenítője. A törekvés mégis megvan mind a gyártók, mind a szolgáltatók részéről, hogy képeket küldözgessenek mindenhova, hiszen az a betűnél sokkal több bitet, nagyobb forgalmat, tehát profitot jelent. Ez az az alap, amiben az elektronikus információtovábbítás és -feldolgozás szereplői, a hálózati, adattároló, jelfeldolgozó, végfelhasználót kiszolgáló berendezések gyártói, a telefonos, internetes és egyéb távközlési szolgáltatók és persze a programozók, honlaptervezők, -gondozók egyaránt egyetértenek.Sokféle érdek és ötlet alakítja az internetes tartalomszolgáltatás infrastruktúráját, de a váz már kialakult. Szinte hetenként kerül piacra egy-egy újabb végberendezés, amivel keresgélni lehet a világhálón, amivel fogadni lehet az előfizetett gyorsinformációkat, és a másik vége is adott: hatalmas kapacitású bombabiztos, mindenféle támadás ellen védett adatközpontok fogadják be azt az információt, ami egyes becslések szerint már mindössze három év alatt duplázódik.Induljunk ki a mobiltelefonból. A rövid üzenet népszerűsége töretlenül emelkedik, az üzenetváltás kiegészítéseként megindultak az SMS hírszolgálatok. De a tavalyi év szenzációja Magyarországon a mobilinternet első változata volt, a drót nélküli alkalmazási protokoll, röviden WAP. Lassú, nehézkes, de már megmutat valamit a lehetőségekből. Mindenesetre a piacon gyorsan elavulttá tette azokat a készülékeket, amelyekkel nem lehet WAP-ozni. (Ez még akkor is igaz, ha a gazdasági szakírók többsége fanyalog a WAP-ra, kudarcot emleget. Elfelejtik, hogy a felhasználók kétségtelenül bekövetkezett csalódását nem az, hanem a lassú adatátvitel okozza.)A következő lépés a GPRS, ami még az idén tavasszal általánosan elérhetővé válik. Így adatkommunikációs szempontból a mobiltelefon egyenértékűvé válik a számítógéppel, tehát aki adatokat küld szét az interneten, számolnia kell vele. Az „információhoz jutás bárhol bármikor” szlogen kiegészül a „bármivel” módhatározóval. Ez az apró változás nagy terhet ró mindenkire, aki az interneten információt akar teríteni. Eddig volt egy világháló-adatbázis az interneten, ami ilyen-olyan statikus vagy dinamikus HTML-lapokat küldözgetett a hozzá fordulóknak, amit azok egy böngészőn meg tudtak nézni. A mobiltelefon más. Arra csak a végletekig lecsupaszított, tömörített információt érdemes elküldeni, mert a képeket, a bő lére eresztett szövegeket lehetetlenség elolvasni rajta. Csak kezdetben volt elfogadható, hogy mindenből készült egy világhálós és egy WAP-os adatbázis. Szükség van rájuk, és ki is alakulnak azok az szűrők, programok, amelyek automatikusan átalakítják az adatállományokat aszerint, hogy a címzett milyen apparátuson fogadja az információt. E folyamat kétirányú. Egyrészt a mai, meglévő HTML-kultúrához illeszkedik, másrészt gyorsan terjed a jelölőnyelvnek egy újabb, jóval általánosabb változata, az XML. Amint lecserélődnek a böngészők olyanra, ami XML nyelvű anyagot is meg tud jeleníteni, ez a formátum veszi át a mai HTML-változatok helyét. Ami a mobilkészülékek ügyében csak részben jelent majd megoldást, ott továbbra is szükség lesz egy átalakításra.Az internetes tartalomszolgáltatásnak ez a része — a megformálás, a megjelenítés — a legkülső burok. Eggyel közelebb lépve magához az információhoz, még mindig egy köztes rétegben találjuk magunkat, ott, ahol megtörténik — ha megtörténik — a különféle forrásokból származó adatok konszolidációja. Már ma is vannak a világhálón portálok, olyan helyek, ahol beállíthatjuk magunknak, mire vagyunk kíváncsiak, mi az, amit érdemes nekünk elküldeni, és mi az, amit nem. A fejlődés előbb-utóbb eljut odáig, hogy már eleve, bejelentkezéskor — a mobiltelefon bekapcsolásakor — egy ilyen, a magunk ízlése szerint kialakított ablak nyílik meg előttünk, és azon keresztül jutunk hozzá minden információhoz. Ahhoz is, amit a tartalomszolgáltatók az előfizetésnek megfelelően küldenek nekünk, és ahhoz is, amire éppen szükségünk van, amit tehát éppen akkor kérünk. Ha tudjuk egy adatról, információról, hogy hol van, akkor beütjük a címet, és már ott is vagyunk. Ha viszont nem, akkor beleütközünk a világháló egyik legnagyobb problémájába, a keresésbe, ami korántsem tekinthető megoldottnak. Bár vannak jó keresőrendszerek, és készülnek újabb és újabb információfeldolgozó programok, az nem valószínű, hogy valaha is sikerül olyan szoftvert készíteni, amely egy kérdésre teljes választ tud adni. A nyelvi gondolkodás csodáját, azt, hogy egy kérdést ugyanazon a nyelven is számtalan formában fel lehet tenni, csak tovább bonyolítja az, hogy minden nyelvnek más a logikája, ugyanazt a kérdést különbözőképpen kell fogalmazni bennük. Egy adatkészleten belül, például egy cég dokumentumai között, ahol maga a kérdésfeltevés is erősen korlátozott, már elképzelhető, hogy néhány éven belül kialakulnak asszociatív — többé-kevésbé pontosan feltett kérdésre is a megfelelő információt előszedni képes — keresőrendszerek. (A világhálós kereséssel az is gond, hogy egyelőre nem alakult ki a biztonságos pénzügyi-befektetői háttere. A legjobban illusztrálja ezt egy januári hír, miszerint sok száz embert elbocsátanak Amerikában az egyik leglátogatottabb keresőrendszer, az Altavista.com üzemeltetői gárdájából.)Izgalmas fejlődésen mennek keresztül napjainkban a portálok, amiket eredetileg az úttörő általános tartalomszolgáltatók találtak ki azért, hogy magukhoz láncolják az információra éhes internetezőket. Egymás után jelentik be a nagy szoftverházak a maguk portálmegoldását, amivel nemcsak a kapcsolati vagy a tartalomszolgáltató, hanem akár egy vállalat is kialakíthat munkatársai, üzletfelei, szállítói, vásárlói számára egy felületet, amin keresztül (sok) minden hozzáférhető. Ez a boom két izgalmas kérdést vet fel. Az egyik, hogy ha az egyik cég az egyik szoftverszállító portálmegoldása mögé rejti el az adatait, a másik pedig a másik mögé, akkor mi lesz az ügyféllel? Elképzelhető ugyan, és eleinte így is működik majd a világ, hogy a tallózón belül hol az egyik, hol a másik portálunkat használjuk majd aszerint, hogy éppen hova látogattunk el. Óhatatlan azonban, hogy kialakuljon a portálszerű információkezelésnek is egy általánosan elfogadott szabványa, és ezzel együtt a világhálóra nyíló, személyre, de inkább szerepre szabott ablakok rendszere. (Szerepre, mert az interneten mindenki lehet például reggel vadász, délben halász, este madarász.) Ezeknek az ablakoknak a leírását pedig tárolni kell valahol, biztonságos helyen, nehogy valaki, akinek semmi köze hozzá, meg tudja változtatni, netán kielemezve őket olyasmit tudjon meg rólunk, amit nem szívesen tudatnánk vele. Amióta írásbeliség van, azóta készítünk a dolgainkról, magunkról, barátainkról és ellenségeinkről feljegyzéseket, az első írástöredékek között, amiket régészek találtak, szép számban találni vagyonleltárt, árulistát. A sok lista, az anyakönyv, a választási címjegyzék, a lakónyilvántartás, az adónyilvántartás, a népesség-nyilvántartás, a társadalombiztosítási nyilvántartás, minden könyv, amibe az embert beírják, amikben számon tartják, egy-egy címtár, ami a személyünknek egy-két aspektusát tartalmazza. Egyre több van köztük számítógépen, és egyre több válik elérhetővé számunkra az interneten keresztül. Két ellentétes tendencia és törekvés érvényesül itt, amit csak bonyolult számítógépes megoldással lehet előbb-utóbb feloldani. Az egyik a magánszféra, az egyén személyes adatainak védelme, az adatbázisok összekapcsolásának törvényben lefektetett tilalma, a másik a szolgáltatók, kereskedők, árusok törekvése arra, hogy minél jobban megismerjenek minket. E megismerés egy területre szabott eszköze a tartalomszolgáltatás különleges fajtája az ügyfélkapcsolati rendszer, amibe belekerülhet, hogy egy bankkártya tulajdonosaként mikor hol mennyit fizettünk, mit vásároltunk, hova szállíttattuk és így tovább. Egyrészt az a jó, ha a személyes portálomon keresztül tudok elérni minden, rendszeresen használt adatot, igénybe vett szolgáltatást, másrészt veszélyes lehet, ha egymásra találnak a szolgáltatóim, ha az ügyféladatbázisaik egyszerre, együtt elemezhetővé válnak. E két törekvés feloldásának legjobb eszköze a teljes és általános internetes címtár lehet. Egy olyan adatbázis, amiben a rám vonatkozó adatokhoz csak én férek hozzá, senki más, még az adatbázis fizikai fenntartásáról gondoskodók sem, de ahol ott van egy portál által egységesen kezelve minden azonosító, jelszó és egyéb adat, amivel az interneten keresztül egy tartalomszolgáltató számára bizonyítani tudom, hogy én vagyok én. Sokoldalú ablak ez a címtár alapú portál: nekem mindent megmutat, amit kérek, mindenki másnak csak azt, ami rá tartozik.Előbb-utóbb tehát a tartalomszolgáltatók jó részével megszűnik a világhálót böngészők közvetlen kapcsolata. Közbeékelődik egy gép, ami csak szervez, kapcsolatokat épít és bont, a portálkiszolgáló. Aminek éjjel-nappal, minden másodpercben dolgoznia kell, hiszen elképzelhetetlen, hogy az előfizető ne tudjon bejelentkezni, ne tudja bármikor, bárhonnan, bármilyen, erre alkalmas eszközzel kitárni a saját, személyre szabott, világhálóra nyíló ablakát. Nemcsak üzemeltetni, folyamatosan védeni is kell ezt a gépet az illetéktelenek virtuális és anyagi természetű beavatkozásától. Az sem árt, ha az internetes kapcsolata többszörös, ha az egyik leáll, működhet a tartalék. De ugyanez igaz a tartalomszolgáltatók kiszolgálójára is. Annak is megfelelően gyorsnak és elérhetőnek kell lennie minden pillanatban, nehogy elpártoljanak tőle az érdeklődők. Mind a technikai fejlődés gyorsasága, mind a piaci változások hirtelensége azt is megköveteli, hogy a kiszolgálókat, az adattárakat, a hardvert bármikor bővíteni lehessen, mégpedig anélkül, hogy egy pillanatra is leállnának. Méretezhetőség, megbízhatóság, hajlékonyság nélkül nem megy. Ennek a hármasnak azonban olyan ára van, amit egymaguk csak a legnagyobbak tudnak megfizetni. A kisebbeknek, még a középvállalatoknak is össze kell fogniuk, meg kell találniuk az erőforrások megosztásának a módját, ha versenyben akarnak maradni. Az, ami néhány évvel ezelőtt távfelügyeletként indult, majd erőforrás-kihelyezésként folytatódott, napjainkra odáig jutott, hogy a legnagyobb méretezhetőség, megbízhatóság és hajlékonyság a teljes virtualizálással érhető el. Aki a tartalmat szolgáltatja, annak egyre inkább az a leggazdaságosabb, ha béreli a helyet és az ügyfelek kiszolgálásához a számítási kapacitást valakinél, és nem is törődik azzal, hogy fizikailag hol vannak az adatok. Nem az a fontos, hogy Kőbányán vannak-e a sörgyár pincéjében, vagy Szingapúrban egy ház harmadik emeletén. Legyenek azonnal elérhetők, amint belekerültek az adatbázisba, és legyenek mindig elérhetők.Van, aki kitalálja és legyártja az alkatrészeket, processzorokat, van, aki megtervezi és felépíti belőle a számítógépeket, hálózati berendezéseket, van, aki berendezi velük a géptermet, és üzemelteti őket, van, aki elhelyezi rajtuk az információt, és van, aki használja. Az internet által megkövetelt folyamatos elérhetőség miatt lett jelszó a számítógépgyártásban a méretezhetőség, a rugalmasság és a folyamatos működés. A kis helyigény — minél több gépet összezsúfolni egy négyzetméteren — már a géptermet fenntartó, azokban helyet, adattárolási és számítási kapacitást kínáló internetkapcsolati, hotel, host, alkalmazás-bérbeadási és egyéb szolgáltatásokat kínáló vállalkozások kedvéért kerül rá a szórólapokra. DOKUMENTUMOKBA REJTETT INFORMÁCIÓMegkülönböztetünk a számítástechnikában strukturált és strukturálatlan információt. Strukturálatlan a beszéd a telefonban, strukturált az, ahogy felhívunk valakit: a telefonszám egyértelműen azonosít egy előfizetőt, egy mobil- vagy vezetékes hálózati végpontot. Könnyen sorba rakható, akár, mint a telefonkönyvben, az előfizető neve, akár, ahogy az a kapcsoláshoz kell, a számok szerint. Adható neki, elhelyezhető olyan szerkezetben, adatbázisban, amiben könnyű keresni. A képpel, beszéddel, de a leírt szöveggel is más a helyzet: „Nem emlékszel, pár hónapja volt egy cikk a Telecomputerben a drót nélküli internetkapcsolatról?”Életünk java részében ilyen kérdéseket teszünk fel egymásnak, és válaszolunk meg hol jól, hol rosszul. Segít ebben, hogy az emberi gondolkodás asszociatív, egészen apró momentumok alapján képes összehozni ügyeket, mellékesnek látszó jellemzőket is képesek vagyunk megjegyezni, ami aztán segít a keresésben. A számítógép nem ilyen. Mindig csak abban és úgy keres, ahogy megtanítják. Készítenek ugyan teljes szöveges keresőket, de hiába tudom, hogy az a cikk a drót nélküli internetes kapcsolatról szól, ha a szerző csak vezeték nélkülit írt benne, még a világhálós keresők sem fogják nekem megtalálni. Pedig nagyon sok helyen volna jó valahogy a számítógépen keresztül hozzáférhetővé tenni nemcsak magukat a dokumentumokat, hanem a közöttük meglévő asszociativitást is. De nemcsak azt, hanem olyasmit is, hogy „A lányom répatortát kér születésnapjára, mintha Zsuzsa mesélte volna, hogy répatortát sütött, és ízlett nekik.” Vagyis azt a tudást, hogy ki ért a répatortához. Különösen nagy szervezetekben előfordul, hogy ugyanazon a problémán a világ több pontján is dolgozik egy csoport anélkül, hogy tudnának egymásról. Pedig még közzé is teszik a dolgaikat a cég dokumentumtárában, csak éppen arra nincs már idejük, hogy folyamatosan átrágják magukat a naponta több száz új anyagon.Évente megtöbbszöröződik a számítógépekben elhelyezett, ott fellelhető, de strukturálatlan tudás. Égető szükség van olyan megoldásokra, amelyek segítenek a rendezésében, felhasználásában — anélkül, hogy külön embereket kellene beállítani a feldolgozásukra. Hiszen a katalóguskészítés, az irattári fedlapos feldolgozás megoldott, csak éppen már régen nem elegendő. Rugalmasságra, hajlékonyságra, a kereső felhasználó gondolkodását nem kalodába, előre kialakított sablonba szorító, hanem ahhoz idomulni képes megoldásra van szükség.Januárban