Munkácsy inasa

Lakatos Iván úgy emékezik, hogy tízéves kora óta több időt töltött el a filmgyárban, mint odahaza. Gyermekként édesapját kísérte el, azután a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után Széchenyi Ferenc mellett kezdett dolgozni segéd- és másodoperatőrként. Az operatőr szakot a nagy Illés-osztályban végezte, rendező tanárai között ott volt Keleti Márton, Máriássy Félix, Makk Károly. Forgatott egész estés mozi- és tévéfilmeket, de már a hatvanas évek közepén önálló filmeket készített a Balázs Béla Stúdióban. Évtizedeken át a filmgyáron belül forgatta ismeretterjesztő fimjeit, amelyek száma ma jóval meghaladja a kétszázat. Az állami ismeretterjesztőfilm-gyártás leépítése óta a Krónika Alkotóközöség és Filmalapítvány ad keretet tevékenységének. A körülmények miatt alkotótársaihoz hasonóan egyszerre több „szerepet” játszik: írja, rendezi, fényképezi filmjeit.– A moziban, a televíziókban nem kelendőek az ilyen alkotások, kivéve a Duna Televíziót, amely rendre levetíti munkáinkat – mondja. – Az ismeretterjesztő filmeket ma a lehetéges szponzorok nem tekintik reklámhordozónak, így nem is támogatják. Ez ugyan hatalmas tévedés, mert a mieinkhez hasonló filmeket elsősorban az iskolás korosztálynak vetítik, így a támogatók nevét is hosszú távra megjegyzik a gyerekek. Fő támogatónk a Magyar Mozgókép Közalapítvány, nélküle legújabb, Munkácsy inasa című, Rippl-Rónai József munkásságát bemutató filmem sem készülhetett volna el.– Lakatos Ivánt egyaránt foglalkoztatja a történelem, a kultúrhistória, a művészettörténet. Hogyan fordult érdeklődése Rippl-Rónai József művészete felé?– Az alkalmat a Nemzeti Galériában rendezett nagy kiállítása adta, amelynek anyagát felvettük. Az ide vezető út irányváltásai persze nem véletlenek, hiszen az előző évek filmjei között több is a magyar képzőművészet jelentős értékeivel foglakozott. Négyrészes film készült a nagybányai iskoláról, forgattunk filmet Csontváryról, Zichy Mihályról, Gulácsy Lajosról, a honfoglalás kori magyar művészetről.– Munkái rendre díjakat nyernek a képzőművészeti filmek fesztiválján. Miben látja azt a többletet, amely példaszerűvé teszi őket?– Hogy azok-e, azt nem nekem kell megítélnem. Az bizonyos, hogy nem azzal a televíziókban megszokott módszerrel dolgozom, hogy leültetek egy embert a felvevőgép elé, aki azután elmeséli, amit tudni kell. A képi megfogalmazás és a dokumentáció hitelessége egyaránt fontos, így mindig igen komoly dokumentumanyagot dolgozunk fel. Alapvető fotosságúnak tartom, hogy a művészeti filmeket is kultúrhistóriai keretbe foglalva, a kor nagy mozgásait is érzékeltetve forgassuk, bemutassuk az összefüggéseket a művészet, a történelem, az irodalom között. Fordítva is érvényes az összefüggés: ötrészes Széchenyi-filmem képi világa nem kis részben a reformkor képzőművészetén alapul. A dokumentumok felkutatásával Rippl-Rónai esetében nem nagyon volt gondunk, hiszen naplója, levelei sok mindent elárulnak róla, de sok érdekesség található fogadott lánya, a francia származású, ám később elmagyarosodott, feljegyzéseit is magyarul író Anella naplójában is.– Milyen változások biztosítanák ön szerint az ismeretterjesztő filmek jövőjét?– Elsősorban annak felismerése, hogy az ismeretterjesztő film a filmművészetnek olyan ága, amely bármilyen eszközt fehsználhat, és igen hatékonyan működhetne a magyar kultúra érdekében, ha hagynák. Valamikor legalább évente két játékfilmnyi összeg jutott a területnek, ma egy fél filmre sem elég az ismeretterjesztésre szánt évi negyvenmillió forint. A változás jele talán, hogy a millennium évében a Nemzeti Kuturális Örökség Minisztériuma a korábbinál több pénzt fordított az örökség gondozására – jó lenne, ha ez nem maradna kampány. Az is jó, hogy beválogatnak olyan filmet a szemlére, mint az enyém.