Tallózó

Die TageszeitungAz 1979-ben alternatív napilapként indult baloldali berlini újságban Magdalena Marsovszky hosszú cikket írt Magyarország útja a jobbszél felé címmel. Az eddig a témában megjelent cikkekhez képest azonban ez az írás egy dologban előrelépést jelent: egyetlen magyarországi forrásra sem hivatkozik. Ami azt mutatja, hogy az ismert forrásokat visszaidéző nemzetközi lapszemlézésnek több haszna is van. A már klisének számító gondolatmenet, az azonos példák, a szokott csúsztatások és a gondatlanul elhelyezett hazugságok ugyanakkor egyértelműen utalnak azokra, akiktől az információ származik. Minden eddigitől eltér ez a cikk: abban, ami a szakmai aljasság mélységét illeti. Ugyanis eddig még soha egyetlen külföldi cikkíró sem alacsonyodott le odáig – bármekkorákat hazudott is lapjában –, hogy egy magyar napilap nevét ne eredetiben közölte volna.Marsovszky ezzel szemben nem csupán nem közölte a Magyar Nemzet nevét, hanem kizárólag német fordításban adta meg. Így: Ungarische Nation. Hogy egy kis nemzetiszocialista stichet kölcsönözzön neki. Ez olyan, mint ha mondjuk egy konzervatív svájci lap a Népszabadság munkatársainak múltja feltérképezésénél (Paul Lendvai besúgója, MSZMP KB-tag, katonai hírszerző stb.) a lapot csupán amolyan NDK-san hangzó Volksfreiheitként írná le. A cikk néhány soros, kövér betűkkel szedett összefoglalójából nem hiányzanak azok a hívószavak, amelyekkel egy közismerten népszerűtlen, de nemzetközileg – a forráshivatkozások számából egyértelműen kikövetkeztethetően – privilegizált párt kívánja kényszeresen párosítani Magyarországot a külföld szemében: „szélsőjobb”, „rasszista” és „antiszemita”.De hát miként is mutat az ország a helyszínről nézve? – teszi fel a kérdést Marsovszky. „Nincs értelme, hogy olyasmiért tüntessünk, amivel már rendelkezünk, mondta Orbán Viktor március 15-én egy interjúban, röviddel a reggeli Krónika előtt.” Röviddel a reggeli Krónika előtt. Ez az az újságírás, amely egy mondatot képtelen a tényeknek megfelelően leírni, noha itt édeskevés politikai jelentősége van, hogy Orbán ténylegesen nem reggel öt óra előtt, hanem háromnegyed hétkor, a reggeli Krónikában jelentette ki azt, amit Marsovszky idéz. A kormányfő ezzel a mondatával arra a „csaknem tízezres” tömegre utalt, amely előző este azon a bizonyos belvárosi fáklyás tüntetésen vett részt. És amelyen – ezt már mi tesszük hozzá – az akkori lapok szerint (merthogy Marsovszky természetesen egy évvel ezelőtti eseményről ír) a habituális szónok Tamás Gáspár Miklóson kívül Farkasházy Tivadar, az MSZP és SZDSZ prominensei és a magyar médiát a „zsidó túlsúly miatt” keményen bíráló Thürmer-féle Munkáspárt vett részt.Orbánnál „kevésbé visszafogottan” fejezte ki magát néhány nappal később a miniszterelnök egyik tanácsadója a jobboldali konzervatív napilapban, az „Ungarische Nation” kormányorgánumban. A tüntetőket „európaiaknak”, „interkozmopolitáknak”, „elvtársaknak” nevezte, akik saját „Központi Bizottságuk” parancsára be akarják feketíteni a magyar kormányt a külföld előtt. Eme „itthoni bolsevikok” ismét feladatuknak érzik, hogy nyugati szövetségeseiknek matériát kínáljanak fel, amely révén bírálhatják a „Haider-szomszéd” (a szerző idézőjele, akárcsak az Orbán-tanácsadónak tulajdonított előbbiek) Magyarországot. A programot „exportra” szánták, hogy a nyugati szervezetek alkalmat találjanak a magyar kormány „megdorgálására”. „Eme agresszivitással teli mondatok meglepőek egy olyan ország esetében, amelyről nálunk csak pozitívumokat lehet hallani.” Milyen kár! – sóhajtunk fel a szerzőnővel együtt.„Mindezen írásokban visszatükröződik a fordulat óta tartó kulturális és médiaharc és annak masszív antiszemitizmusa, amely e kódolt beszédben talál kifejezésre. Ha az ember figyelemmel kísérte a magyar sajtót az elmúlt tíz évben, az ilyen szövegek minden fáradság nélkül dekódolhatók. Ha az ember tudja, hogy az antiszemitizmus jobbra is irányul, a »kapitalisták« ellen, és balra is, a »bolsevikok« ellen, megérti az »interkozmopoliták« és a »Központi Bizottság« közötti összefüggést, és tudja, hogy az »európai« fogalmat csak cinikusan lehet értelmezni. Ugyanis »európaiakon« meg »nyugat-európaiakon« itt a »nyugat-európai globalizálás« szekértolóit értjük, és ez konzervatív felfogás szerint csaknem az egész baloldali demokratikus pártspektrumot magába foglalja: elsősorban a szocialistákat, a kommunisták utódpártját és ezért »bolsevikokat«, másrészt a liberálisokat, akiknek a vezéregyéniségei képezték a késői, valóban létező szocializmus tulajdonképpeni demokratikus ellenzékét. Különösen a liberálisokat – közöttük számos zsidó értelmiségit – gyakran és leginkább kódoltan szidalmazzák.”Marsovszky fenti szövegrészével valami baj van. Nevezzük ezt a pontosság hiányának. Ugyanis a szerző olyan cikkre utal, amely az akkori „Ungarische Nation” (egyik akkori munkatársa: Avar János) március 25-i számában jelent meg. Szerzője Tőkéczki László. Aki soha nem volt, és jelenleg sem Orbán tanácsadója. Ami azért nem számít baloldali és liberális körökben, mert tény. Azt pedig, hogy Tőkéczki soha nem volt, és ma sem antiszemita, méltatlan lenne bizonygatni. Eltekinthetünk ettől említett írása kapcsán is, amelyben nem is „európait” írt (amely fogalom Magyarországon soha, de soha nem jelentett „zsidót” sem kódolva, sem kódolatlanul, kivéve az olyan szélsőséges csatorna-újságírók interpretálását, mint a Tageszeitung szerzőjéé és informátoraié), hanem „européert”.A cikk a továbbiakban arról szól, hogy miként alkalmaz Orbán és kormánya „pozitív diszkriminációt” a konzervatív sajtó esetében. Mivel a liberálisok gyakran hangoztatott véleménye szerint erről a pénzügyi támogatások szólnak a legékesebben, Marsovszkynak az informátorai helyett – vagy legalább mellett – össze kellett volna hasonlítania, hogy mennyivel támogatta és támogatja az Orbán-kormány hivatalba lépése óta a Jankovics-féle Nemzeti Kulturális Alap a jobboldali és a balliberális médiumokat. Ez utóbbiaknak egyébként is bőven folyik a pénz, ha nem is a liberális körökben évekkel ezelőtt oly nagy áhítattal emlegetett médiapiacról, hanem a Soros-alapítványtól, az OTP-től, a Budapest Banktól, a Moltól, a Matávtól és a többi, „minél több jobboldali fogat rúg ki, annál jobb” elv alapján osztogató kéztől.Hosszú cikke végén a szerzőnő fájlalja, hogy Németországban a Magyarországról szóló jelentések – egy-két kivételtől eltekintve – kritikátlanul pozitívak, mert nem tesznek említést a magyar nacionalizmusról és annak „völkisch” (ismét hitleri terminológia) oldaláról. Örvendetes, hogy a Die Zeitot és társait a jelek szerint elkerülő Marsovszky most korrigálja ezt az országunkról kialakult, véleménye szerint idilli képet. Meg nem nevezett, de korábbi németországi megnyilatkozásaikból pontosan ismert forrásainak pedig ismét külön köszönet!