Távol a turistaparadicsomtól

Két csinos, modern lány. Angliában végezte filmes tanulmányait az egyik (vizsgafilmjével Chicagóban nyert díjat), Írországban a másik: Goda Krisztina és Megyeri Vera. Azt képzelné róluk az ember, hogy a világ legelőkelőbb divatházaiban keresnek témát maguknak. Rózsaszín és puha filmstúdiókban, Hollywoodban forgatnak. Aztán peregni kezd a versenyfilmjük, a TMA (Trans Atlantic Media Associates) Film Kft. megbízásából készített A horvát szindróma, s a néző meglepetten állapítja meg magában, a két karcsú nő férfiembernek is dicséretére váló, kemény munkát végzett. A horvátok honvédő háborújának a kárvallottjait mutatják be. Azokat a fiatal férfiakat, akik szinte még gyermekfejjel álltak be katonának – ki kalandvágyból, ki unaloműző foglalkozást keresve, ki pedig, ők vannak többségben, a szülőföld, az otthon védelmében – ám néhány évi szolgálat után kétségbeejtően beteg lélekkel tengetik békés (?) köznapjaikat. A magyar kamerák tárgyilagosan mutatják be környezetüket is: a rettenetes háborús sérüléseit mind a mai napig őriző Horvátországot, amely semmi módon nem hasonlítható a turistacsalogató reklámfotókhoz, a nyugat-európaian kényelmes tengerparthoz. De még Szentlászló vagy Vukovár romba dőlt épületei sem hatnak oly megrendítően az emberre, mint a két magyar filmrendezőlány kamerája előtt lelkük legsötétebb bugyrairól készségesen vallomást tevő fiúk szavai, zaklatott köznapjaikrók, céltalanságukról, álmaikról és emlékeikről adott egyszerű beszámolóik. A harcok közben átélt igazi borzalmakról – egy-két kivétellel – hallgatnak. Inkább csak jelzések formájában adják tudtára a világnak, mi mindent éltek át két-három-öt évnyi szolgálatuk alatt. Jelenükről folyik bővebben a szó. Meg a talányos jövőről.A kis magyar forgatócsoport (eredetileg a horvátországi árvaházakról szerettek volna Goda Krisztináék filmet készíteni) bárhová kopogtatott is be, mindenütt megrázó tragédiát talált. És az átélt borzalmakról készségesen nyilatkozó embereket. A személyes drámákat mély együttérzéssel meghallgató, majd felvételeiken rögzítő filmeseket e durva világban is a barátságukba fogadták a sérült lelkű emberek. (Talán mert érezték, hogy fájdalmaik kibeszélése minden háborúellenes propagandairatnál többet ér?) Ellenállásba csak a hivataloknál ütköztek A horvát szindróma készítői. Hivatalos adatokat nem is sikerült szerezniük arról, hogy hány volt katonát kezelnek a pszichiáterek. (Volt idő, amikor azt az álláspontot képviselték még komoly fórumokon is, hogy a lelkekben nem kelthetett zavart a délszláv háború, mert a horvát ember „genetikailag ellenáll a pszichodrámás betegségeknek”.) A kép azonban így is összeáll: csak orvosi segítséggel és harmonikus családi, társadalmi háttérrel, az értelmes munka lehetőségével lehet kigyógyítani lelki bajaikból a háború betegeit.A filmben megszólaló orvos reménykedik, hogy módszere, a csoportterápia többeket vezet el a gyógyuláshoz, mint a kizárólagos gyógyszeres kezelés. Időre van szükség, míg a horvát szindróma kárvallottjai felismerik, hogy betegek, és míg feldolgozzák önmagukban mindazt a szörnyűséget, ami a háború éveiben – mint áldozatokkal, mint parancsszóra cselekvő katonákkal – történt. Különösen nehéz a sorsa annak, aki szinte az iskolapadból, kialakult egyéniség és tanult szakma nélkül került a harcokba, meg akit nem fogad megértő család és értelmes munkalehetőség. A néző számára pedig – aki szinte megszámlálhatatlan tudósítást kapott a délszláv háború idején vacsorája mellé a televíziós híradóktól, és úgy nézte-hallgatta a napi hadijelentéseket, akár egy akciófilmet, távoli s idegen nagy kaland gyanánt – e szánandó sorsú fiatalemberek láttán megadatik a szomorú s könyörtelen felismerés: minden modern háború tönkreteszi a lelkeket. Még a honvédő is.A két magyar lány pedig, Goda Krisztina és Megyeri Vera horvátországi dokumentumjelentésük után egy filmvígjáték megrendezéséről álmodik. Mert a mosoly gyógyító erejében is hisznek, nem csak a szomorú valósággal való találkozás kijózanító hatásában.