Vadászgépek és stratégiák

Stratégiai jelentőségű döntést hozott a múlt héten a nemzetbiztonsági kabinet, amikor felhatalmazást adott a Honvédelmi Minisztériumnak arra, hogy kezdje meg tárgyalásait használt nyugati harcirepülőgép-rendszer beszerzéséről. Noha a médiumok és az ellenzék szerint már megtörtént a típusdöntés is, a valóság az, hogy a kormányzat még nyitott – az értékelhető ajánlatokra. Akárhogy is lesz ezután, úgy tűnik, az ország döntéshozói hosszas halogatást követően ráléptek arra az útra, amely a felelős és hatékony nemzeti és szövetségi politika szempontjából elkerülhetetlen.A korábbi haderőreform-kísérletek, szakmai dilettantizmusból és forráshiányból eredő légierő-leépítések nemcsak az ország minimális biztonsági követelményeit fenyegették, de egyben a hathatós nemzeti érdekérvényesítési politika lehetőségét is beszűkítették. Semmiképpen sem túldimenzionált hát a megállapítás, hogy a nyugati gépek beszerzése-rendszeresítése korszakhatárt jelöl majd a magyar biztonságpolitika rendszerének alakulásában. Magyarország immár tényleg búcsút int a Varsói Szerződés felbomlását követő „szürkületi zónának” és valóban a NATO tagja lesz. Bár manapság nem divatos és „politikailag nem korrekt” a nemzeti biztonság és érdekérvényesítés politikáját fegyverzeti kérdésekkel egy napon említeni, a valóság az, hogy a lépés megtételét követően a magyar diplomaták lehetőségei is fejlődést mutatnak majd.A tények könyörtelenek. Hiába írták alá az ország vezetői az atlanti szerződést 1999-ben, addig, amíg a katonai potenciál legérzékenyebb, technológiailag legmagasabb szintű kategóriájában – amelyet a harci repülőgépek jelentenek – nem történik meg a váltás, csak másodrangú tagjai lehetünk a klubnak. Ez a klub – NATO – ugyanis nem szereti a szegény rokonokat, s bár politikai megfontolásból megtűri őket, igazi partnerként csak akkor ismeri el azokat, ha megemberelik magukat és kezükbe veszik saját sorsukat. A „NATO majd megvéd bennünket”– hangzott a népszavazás előtti felelőtlen szlogen, de a valóság az, hogy ezért tenni is kell, áldozatokat kell hozni. Arról, hogy az említett technológiai kategóriában eddigi és jelenlegi függőségünk hova irányul, és ennek milyen – igenis létező – nemzetbiztonsági kockázatai vannak, javarészt fölösleges beszélni. Minden felelősen gondolkodó magyar állampolgárnak tisztában kell lennie ezzel a ténnyel és ennek az állapotnak a tarthatatlanságával.Valóban, a magyar légtér védelmét és a szövetségi együttműködést a MiG–29-esekre alapozni elavult és veszélyes állásponttá vált – ha már nem volt az a beszerzésükről született döntés idején is –, bár 1993-ban nehéz volt nem rövidlátónak lenni a balkáni háború potenciális eszkalációjának árnyékában. Németországgal szemben – ahol rendszerben tartották az NDK MiG-jeit – Magyarország nem engedheti meg magának, hogy szűkös forrásaiból NATO-gyakorlógépet (az ellenséges típusok imitációjára szolgáló úgynevezett „agreszszorokat”) tartson fenn egyedüli típusként. S bár tény, hogy egy ilyen döntés a NATO–orosz relációk jövője szempontjából kedves gesztusnak számíthat, kérdéses, hogy Moszkvában egyáltalán észlelik-e az ilyen jelzéseket, s ha igen, akkor pozitívan reagálnak-e rá, vagy éppenséggel nem élnek-e vissza ezzel a ténnyel. A MiG-ek harcászati-technikai paraméterei pedig nemes egyszerűséggel nem felelhetnek meg egy NATO-tagországnak, ám annak, hogy becsméreljük az egykori szovjet keserű valóság több ezer igahúzójának különben kiemelkedő munkáját, nincs különösebb értelme. A huszonkilences más rendszerű alkalmazásra épült, keleti viszonyokra, keleti szempontok szerint, tömeges bevetésre, vagy egyértelműen fogalmazva, háborúra, ahol humán és gazdaságossági szempontok nem sokat nyomtak a latban. A lényeg az, hogy egy a NATO-ba integrálódni kívánó országban nincs jövője.A Honvédelmi Minisztérium vizsgálja az ajánlatokat, ám ismételten nem árulunk el nagy újdonságot, ha azt állítjuk, hogy relatíve egyszerű képpel szembesülhetnek a döntés-előkészítők, s ennek nyomán majd a döntéshozók. A NATO légierejének összetétele, alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai nyomán – a világ más tájainak hasonló tapasztalatairól nem is beszélve – az F–16-os magasan kiemelkedik a lehetséges opciók közül. Nem véletlen az sem, hogy eleddig az októberben bekért ajánlatokra ez az egy érdemben tárgyalható érkezett. A számok magukért beszélnek, bár tény az is, hogy ezeket nem egyszer a szakirodalomban lehet csak fellelni. A napilapok olvasóközönségét ezek többsége minden bizonnyal hidegen hagyja, ám a helyzet illusztrálására nem árt tisztában lenni némelyikkel. Az F–16-os jelenleg a világon leginkább elterjedt többfeladatú, korszerű harci repülőgép több mint 4000 megépült példánnyal, 19 üzemeltető légierővel, és kilencmillió repült órával, azaz üzemeltetési tapasztalattal. A tényeknél maradva, a világ első számú nagyhatalmának fejlesztési potenciálja áll mögötte, nem beszélve arról, hogy jelenleg a leginkább „nemzetközi” vadászgép a piacon. Amerikából indult ugyan, de ma már legalább annyira európai, ázsiai gép, mint amerikai. Számos alkatrészét állítják elő az Európai Unióban – Magyarország is fog ezekből rendelni, ha a típus mellett teszik le voksukat a döntéshozók. A konkurensek által sokat citált korszerűségéről csak annyit, hogy az Egyesült Államok légiereje 2020-ig számít szolgálataira, csakúgy, mint európai alkalmazói: a sárkányát (repülőgépváz) ugyanis olyannyira eltalálták tervezői, hogy a folyamatos elektronikai és fegyverzet-korszerűsítésekkel még huzamos ideig hatékony maradhat. Ehhez képest újat csak a jövő lopakodó és egyben hangsebesség felett cirkáló (nem csúcssebességről van szó, hanem huzamosabb idejű ilyen üzemről) gépei, az F–22-es és a JSF hoznak majd, de a jelenleg Európában fejlesztés alatt álló típusok – sajnos – nem.Racionális döntéseket feltételezve ezekből a tényekből következik, hogy a magyar kontextusban legfőbb riválisként emlegetett Gripen nem számíthat fényes jövőre. A nyolcmillió lakosú Svédország fejlesztési képességben, finanszírozásában nem vetekedhet az Egyesült Államokkal, hát még az egész NATO-val, vagy inkább az F–16-os üzemeltetők közösségének egészével. Szám szerint 232 megrendelt (90 leszállított) Gripen, 15 ezer repült óra tapasztalattal van a képzeletbeli mérleg másik serpenyőjében, jelenleg NATO-kompatibilitás és elégséges fegyverzeti képességek nélkül, amelyet nyilvánvalóan az első megrendelőnek kellene megfinanszíroznia. A Gripen és a svéd nemzeti függetlenség eszméjéből táplálkozó alapgondolat figyelemre méltó, becsülendő próbálkozás, csalogató opció olyan országoknak, akik hasonlóan gondolkodnak, de nem egy bevett standardokkal rendelkező szövetség tagja számára. Színes folt a katonai repülés történetében, amely sajátosságait, ügyes megoldásait svéd voltának köszönheti, de áthághatatlan korlátait is egyben.A kormányzat, majd a parlament döntése, mint láthattuk, jelentős lépés lehet, a holtpontról történő elmozdulás a honvédség számára, nyugati műszaki kultúra meghonosítása, gyakorlati csatlakozás egy rendszerhez, amelynek Magyarország „papíron” már két éve tagja.