Válasz az ÉS cikksorozatára

Több mint egy hónappal ezelőtt indított cikksorozatot Lovas István publicistáról, a lapunk szerzőjeként is ismert újságíróról a Soros Alapítvány és az MSZP által alapított József Attila Alapítvány támogatásával kiadott Élet és Irodalom című hetilap. Kenedi János terjedelmes – nem titkoltan lejárató szándékú – írásának eddig megjelent három részével, illetve Fencsik Gábor hasonló célzattal közreadott cikkével még nem ért véget a sorozat Lovas korábbi magánéletének „leleplezéséről” és állítólagos „közéleti garázdálkodásáról”. Az ÉS mind ez ideig – a magyar sajtóban példátlan módon – nem adott lehetőséget a megtámadottnak a védekezésre. A hetilap mai számában – a május 11-i első cikkek megjelenése óta először – olvasható Lovas István válaszának első része.Annak, hogy az ÉS-sorozat nem érte el a kívánt hatást, sőt, igen sokakban bumeránghatást keltett (és messze nem csak a jobboldalon), egyik oka nemcsak a terjedelem, de a minden józan ész határán túlmenő, a borzalmak fantasztikumába hajló vádak és sejtések – olvasható Lovas István Válasz az ÉS-nek rágalmaira című cikkében. Szerinte Kenedi János és Fencsik Gábor tudatosan vezetik félre olvasóikat válóperének hazug történetével, gyermekének korábbi kutyaharapási esetének elferdítésével.„Tudták, minél többet hazudnak, annál kisebb a lehetőségem a tételes cáfolatra, hiszen egyetlen jelzővel, egyetlen szó kihagyásával annyit és oly módon lehet hazudni, amit csupán több mondattal lehet helyre tenni. Márpedig melyik főszerkesztő ad a megtámadottnak több teret a válaszra, mint az eredeti vádak által elfoglalt hely?”– kérdezi a szerző, aki leszögezi: valakinek a válásában, előre megfontolt, prekoncepciós céllal turkálni olyan páratlan gazemberség, amelyhez fogható 1990 után – és talán előtt is – a magyar sajtóban ismeretlen volt. Az ÉS többek között azzal vádolta meg Lovas Istvánt, hogy az FBI körözi, mert egy amerikai bíróság elfogatóparancsot adott ki ellene családi peres ügyei miatt. Volt felesége vádolta erőszakkal, nemi erőszakkal, gyilkossággal való fenyegetéssel, tartásdíjfizetés elmulasztásával, illetve azzal, hogy nem járult hozzá egyik lánya orvosi ellátásának költségeihez.Lovas a 80-as években három és fél évet élt az USA-ban, Kaliforniában, ahol 1981-ben ismerkedett meg későbbi feleségével, a francia származású Monique Nicole Peltier-vel. Az őt ért támadásokra válaszul leírja, hogy ebben az időben Monique pszichiátriai kezelés alatt állt. Évekkel később apósától tudta meg, hogy saját lánya azt mondta orvosának: apja késsel üldözte gyerekkorában, és kegyetlenül bánt vele. A pár megismerkedésük után Lovas Los Angeles-i otthonába költözött, majd az újságírót – második diplomájának megszerzését követően – felvették a párizsi politikatudományi intézetbe. Monique-kal majdnem hét évet élt együtt: négyévi „próbaházasság” után 1985-ben keltek egybe Dániában. Lovas István a müncheni központú Szabad Európa Rádió (SZER) szerkesztője lett, ahonnan később New Yorkba küldték dolgozni. Első gyermeke, Zazie Amerikában született, s a család visszatérése után Németországban látott világot a másik lánya, Nadine. A feleség 1988 tavaszán „megelégelte” Münchent és általában Európát, ezért a gyermekekkel együtt visszatért Los Angelesbe. Az alpinista Monique és férje azt tervezte, hogy karácsonykor Ecuadorban találkoznak, hogy ismét együtt legyen a család. Nem így történt, mert a nyáron fordulat állt be azzal, hogy Lovas egy müncheni ügyvéd útján értesítést kapott: az asszony válni akar, mert „ő naponta kétszer megerőszakolta még a gyermekek előtt is”. A válóper során a vádakkal a német bíróság nem is foglalkozott, viszont a gyermekek és felesége eltartására kötelezte az apát, aki egy volt libanoni évfolyamtársától hallotta: ebben az időben Monique a szcientológiai egyház Los Angeles-i központjában járt. Az ítéletet követően Monique eltiltotta Lovast lányainak láthatásától, ennek ellenére egy év alatt csaknem 28 ezer márkát fizetett volt nejének.„Úgy éreztem, mintha nem is velem történne ez az egész hihetetlen történet” – emlékszik vissza a szerző, aki a SZER-esek közül utolsóként utazhatott be Magyarországra 1989-ben. Távolléte alatt egykori élete párja Münchenbe látogatott, és „megszabadította” Lovas lakását az ott található műtárgyaktól és más berendezésektől, továbbá bevásárolt a lakásban talált hitelkártyákkal. Ekkor „telt be a pohár”, s Monique-ot lopás miatt beperelte a német hatóságoknál.Eközben már a hazai rendszerváltozásra készülve eltervezte, hogy egy Los Angeles-i barátjával egy alapítványt hoz létre a kommunizmus áldozataiért, amelyet 1989. november 23-án jegyeztek be Budapesten. Az alapítvány működtetését a választások utánra tervezte, de előtte látni akarta gyermekeit, s Amerikában is rendezni szerette volna a láthatást és a válást. Los Angelesben azonban Monique ellenállt, s a lányok hosszú idő óta először, csak rendőri segítséggel, találkozhattak apjukkal. A második alkalom karácsony előttre esett, s a lányokat egy barátja faházába vitte. Itt történt egy baleset, amely során Nadine arcát megharapta a házigazda kutyája, s a kislányt egy plasztikai sebésznek kellett megműtenie. Az asszony ezt az esetet is felhasználta volt férje ellen, s újra meg akarta tiltatni a láthatást, azzal vádaskodva, hogy a kutyatámadás az ő gondatlansága miatt következett be. A bíróság nem adott neki igazat, ám ezután Monique azt találta ki, hogy nem kapta meg a gyerektartást. Ez sem volt igaz, az áskálódások azonban nem szűntek meg.– A fellebbviteli bíróság előtt kötött, 1990. május 22-i megállapodásban szó sincs semmiféle erőszakról, ellenben rögzítik jogaimat gyermekeim láthatásáról és a velük kapcsolatos kötelezettségekről. Az ÉS nem közli ezeket a dokumentumokat, mert azt a benyomást akarja kelteni, mintha engem elítéltek volna bármiért is Kaliforniában. Hazatérésem után – távollétemben – Monique ismét bírósághoz fordult erőszak vádjával. Mivel Magyarországon tartózkodtam, nem tudtam elmenni a tárgyalásra, a bíróság elrendelte az előállításomat. Ezt „tupírozta fel” Fencsik egy FBI-számítógépben tárolt elfogatóparanccsá – írja Lovas István – aki tizenegy éve nem tud semmit lányairól, akik anyjukkal együtt ismeretlen helyre távoztak – az Élet és Irodalomnak elküldött válaszának első részében.