A hiteles és szép ünnep

Sok szó esett mostanában az ünnepről, az ünneplésről, az ünneplés költségeiről, azok indokoltságáról, elégséges vagy túlzott mivoltáról. Megvizsgálatlan, ezért véleményezhetetlen, hányan vannak azon honfitársaink, akiknek az ünnep, az ünneplés éppen nem jelent semmit, mert az elmúlt 40 év kilúgozta agyukban azt a cellát, ahol azok az emóciók erednek, melyek a napi létezésnél magasabb szellemi és erkölcsi távlatokat nyitnak, ahol az ember éppen azáltal válik emberré, hogy a földi érdekeknél távlatosabban tud gondolkodni, érezni. Ahol önmagát egy közösség tagjaként értelmezi, s e közösség összefogásának bizonyítékaként tud együtt örülni a közösséggel, legyen az család, barátok vagy éppen a nemzet. E negatív hozzáállás a lapok hasábjain messze nagyobb arányban reprezentálódik, mint amennyire a valóságban létezik, de ne legyenek illúzióink, a gyökereiktől elvágott, lakótelepekre kényszerített homo kadaricusok nincsenek kevesen.
A kormányzat nem kevesebbet vállalt fel, mint azt, lehetőséget ad az ünneplésre a millennium kapcsán minden helyi közösségnek, ha akarják. Nemeskürty tanár úr régi vesszőparipáját vitte át a gyakorlatba: meg kell szabadítani az országlakosokat attól, hogy a szocializmus langyos paternalizmusa folytán elvesztett önállóságuk hiányában mindig a felsőbbségtől várják a sült galambot. Tegyenek valamit saját magukért, s ehhez a felsőbbség megadja a segítséget. Egy tévévitában voltam bátor egyszer azt a hasonlatot használni, hogy a szocializmus állatkertjébe zárt vadállatok elfelejtették, hogyan kell maguknak megszerezni a zsákmányt, mert mindennap megkapták a maguk eleségét. Igaz, kis vacsora volt, egyhangú, unalmas, de nem kellett érte semmit tenni, s amikor eljött a rendszerváltozás, s kinyíltak a ketrecek, ott tébláboltunk, mert megszűnt a felülről adatott táplálék, s rádöbbentünk, végzetesen elfelejtettük, hogy kell ebédet fogni. A tanár úr megszervezte, hogy minden helység, amelyik akarja, millenniumi zászlót kap, ünnepelheti ezredévünket, s ennek költségeit kisebb részben a kormányzat állja, ha nagyobb részben az önkormányzat is hozzáteszi a magáét.
Úgy tudom, csak egy község mondott nemet, közel három és fél ezer helyen nemes ünnepség zajlott. Tanúm rá Malvin néni a Felső-Tisza mentéről, aki két töpörtyűs pogácsa között mesélte el az ottani ünnepet. Malvin néni és Jóska bácsi, a kiérdemesült gátőr régi ismerőseim, közel évtizede küldik a jó szatmári szilvalekvárt és -pálinkát, de nem ez a szép bennük, hanem az a biztos, tapasztalatokra és tudásra épített, tartalmas öregség, ahogy több mint ötven éve élnek együtt a Tisza partján. Gyerekeik már kirepültek, az unokák egy része is megházasodott. Jóska bácsi malacokat hizlal, házukban tökéletes tisztaság és tisztesség. Velük beszélgetve láthatom, nem olyanok a magyarok, ahogy azt Budapesten véljük és a lapokban olvassuk. Nem kormánypártiak és nem ellenzékiek, mert Jóska bácsiék ezzel nem törődnek, az ő zsinórmértékük nem Torgyánra, nem Kovácsra és nem Kövérre van beállítva, nem ismerik, mi a jobb- és baloldaliság, nem teszik a bibliát az asztalra (oda az öreglebbencs kerül), mert tudják, a biblia nem az asztalra, hanem a templomba és az éjjeliszekrényre való, ha este egy verset el akarunk belőle olvasni. Malvin néninek eszébe sem jut azon gondolkodni, mennyibe került a falunak a millenniumi zászlóátadás, mert a református templomban tartott ünnepség után kisétáltak a futballpályára, ahol az egész falu vendégül lett látva egy birkapörköltre, mert nem az ára volt az érdekes, hanem az íze. Jóska bácsi persze nem buta ember, látja, hogy a régi polgármester, immár sokadik ciklusban hogyan gazdagodott meg, nem is fog rá szavazni, mondta. Malvin néni még sosem vett tésztát a boltban, csak a malomból hozza Jóska bácsi a lisztet, ötvenkilónként, s füstölt sonkával töltötte meg a káposztát, mert csirkét kivéve húst csak disznóvágáskor esznek. Hajnalban a kertben kapálnak, és Jóska bácsi szerint napi fél deci szilvapálinka meghosszabbítja az életet. Nem több és nem kevesebb. Este a tévében nem nézik a lüke sorozatokat, nem hallgatják az előre felkevert röhögéseket, nem olvassák a bulvárlapokat, hanem kiülnek vacsora után az utcán a kispadra, és elnéznek a Tisza irányába, néha szólnak egyet, de jókat is tudnak hallgatni. Vallásosak, de nem főműsoridőben. Malvin néni katolikus, de minthogy a faluban csak református templom van, ezért oda jár istentiszteletre. Sem a világnézetükben, sem politikai látásmódjukban, sem vallásosságukban, sem étkezésükben, sem megélhetésükben (Jóska bácsinak 14 éves az öreg Skodája) nem estek át sosem a lónak sem egyik, sem másik oldalára. Kiegyensúlyozottak, mondhatnám józanok (napi fél deci) mindenben.
Malvin nénit és Jóska bácsit nem érdekli, mennyiért igazolt át X. az egyik rossz csapatból a másik rossz csapatba, nem foglalkoznak vele, hogy két futballklubot tulajdonol-e egy ember vagy cég, s ez bántja e a magyarságot, mert őket nem bántja, még akkor sem, ha rájuk hivatkozik, aki ez ellen ágál. Nem érdeklik őket kiérdemesült dívák szerelmi ügyei, és nem olvassák el szellemi rágógumiként a női lapokban azt a heti négy receptet sem, mert Jóska bácsi mordulna is egyet, ha Malvin néni e lapokból kezdene ebédet főzni. Nem zavarja őket, hogy egy borzasztó alakokból összeállt és eleddig politikai szélhámos vezérük fenekét nyaló párt tagsága immár négy-öt ugyanazon borzasztó alakokból összeállt csoportosulássá lett, s most mindezek eddigi kebelbarátjukat akarják a víz alá nyomni, egymással tülekedve (nem ismerős?). Még a függetlenné vált egykori tanácselnökből lett polgármester sem volna nagyobb baj, ha nem lopna ugyanúgy, mint régen, mert tudják, amit Wass Albert írt meg helyettük: „A víz szalad, de a kő marad, a kő marad.”
Az ünnepeket Malvin néni és Jóska bácsi miatt kell megrendezni, mert ők azok, akik még értik a harangszót, akik még malaszttal imádkozzák az üdvözlégyet, akiknek még jelent valamit a nemzeti lobogó, s akik nem tévesztik össze a micisapkát a koronával. Számukra az ünnep lényege nem a birkapörkölt (– Különbet főzök én odahaza – mondta Malvin néni), s főként nem a birkapörkölt ára. Azért kellenek az ünnepek, mert ők vannak többen. Ne a nagyvárosok – elsősorban Budapest – negyven év alatt munkásszállásra és panelekbe szorított, talaj- és értékvesztett beszélő szerszámaiból induljunk ki, ők kevesebben vannak. Magyarország nem e gyökereiket vesztettekből áll, s hogy ne is álljon, ahhoz kellenek az ünnepek. Mert ne feledjük, nem mindenki akarja, hogy e nép maga gyúrja a tésztáját, inkább öntenének eléje gyenge lisztből készített, nagyüzemi, vizes metéltet, mert egy a lényeg, a beetetés. A béke ötvenhatodik évében is dúl a háború, s a harc célja nem kisebb területnek, mint annak a két féltekének az uralma, mely a homlokcsont mögött húzódik meg, s a tét a magunk főzött öreglebbencs vagy a műanyag gyorsleves. Mert aki hagyja, hogy mások etessék hamburgerrel, előre panírozott, előfőzött, elősütött mindenféle valós és szellemi futterrel, azt az orránál lehet majd vezetni, mert ez a lényeg, a szellemi okkupáció, hogy terelhetők leszünk-e, vagy két lábbal a földön állók, akik nem szavazni, de választani tudnak, amikor ennek jön el az ideje.
A frontok az emberről alkotott világnézetek és az ezt megfogalmazó szervezetek, személyek és pártok között alakulnak. De nem mindig a pártok között húzódnak, hanem a pártokon belül is, mert minden szervezetben ott lelhetők a karrieristák, a buzgómócsingok, a törleszkedők, az én már akkor is tudtamok, a hiteltelenek, a ravaszok, a hipokriták, a tartuffe-ök. S inkább az a kérdés, hogy kiből van több? Több-e a hiteles és tisztességes, az okos és a mértékadó, vagy e fent említett „jelesek” kerülnek itt-ott előtérbe, néha majoritásba. Akik kifelé fújják az indulót, de hétköznapi használatra kibújik szögük a zsákból. S ebben még nehezebb helyzetben van(nak) a mindenkori kormánypárt(ok), egyrészt mert a puding próbája az evés, másrészt mert sok a feladat, s ehhez sok ember kell, s a hosszú lére eresztett leves mindig hígabb.
Az ünnep is csak akkor ünnep, ha hitelesen és szépen csináljuk. Ha azok mondanak beszédet, akiknek jéghegye alatt ott tudom az erkölcsi tisztesség víz alatti hétnyolcadát. Ha azok mennek az első sorban, azok ülnek az első padban, akik miatt van első pad és első sor. Ha nem az rendezi az ünnepemet, akinek mindegy volt, kinek az ünnepét rendezte már eddig. Ha az celebrálja a nagymisét, aki nem parolázott egykor az ördöggel, ha azok ülnek az oltár körül, akik nem bűntelenek, mert bűn nélkül senki nincs, de akik megbánták a bűneiket, s ha ezek nyilvános bűnök voltak, akkor nyilvánosan bánták meg.
Az ünnepet be kell mutatni a közösségnek, de a bemutató személy hiteltelensége az ünnepre vetül, s ha az én ünnepemet a nevemben és képviseletemben ott állók hiteltelensége dehonesztálja, akkor az én ünnepem lesz kevesebb, az én zászlóm lobog lankadtabban, az én énekem hallatszik falsul, s akkor hangosabban röhöghet az alja nép, de ezzel Malvin nénit sértem meg, s ezt nem engedhetjük meg sosem.
Ünnepeink méltóságát csak az ronthatja le, ha azok csinálnak nekünk ünnepet, akik csak tudják, de nem hiszik. Mert mit sem ér a tudás hit nélkül.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja