A mágikus kőszék

Sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy első királyunknak, ellentétben Szent Lászlóval, Mátyás királlyal vagy Rákóczival, nincsen népi hagyományköre. Ezt a folklorisztikai tévhitet számolta fel nemrégiben Magyar Zoltán néprajzkutató, amikor sorra járva a magyar nyelvterület szigeteit begyűjtötte, majd kötetben rendszerezte a máig élő Szent István-mondákat.

Miért döntött úgy, hogy összefoglalja ezt az elfeledett hagyománykört?

Eredetileg a Szent Lászó-néphagyományt kutattam, főként Moldvában, Mátyusföldön és Somogyban. Menet közben derült ki, hogy rengeteg izgalmas adat maradt fent Szent Istvánról, amelyek nagy része visszavezethető a korabeli időszakig. Ezeket a mondákat sokan másodlagos szöveghagyománynak tartják, azt gondolván, hogy legfeljebb a barokk kortól kezdve fűződik eredeti mondahagyomány Szent Istvánhoz. Én is meglepődtem, amikor Somogyban Törökkoppány, Somogyvár és Arnócs környékén máig élő, kiterjedt, komplex mondakörre akadtam. E mondakör egyaránt szól Koppányról és Szent Istvánról; Koppányról pedig nem elítélő hangnemben, hanem mint István király méltó ellenfeléről. Eredeti népi tradíció ez, amely teljesen független akár az írott forrásokban, akár az egyházi hagyományban megjelenő Szent István-, illetve Koppány-képtől.

Vannak hasonló vagy azonos elemei a Szent István- és a Szent László-hagyománynak?

Viszonylag kevés. Két teljesen különböző típusú szentről és embereszményről van szó. Moldvában a két hagyomány keveredik, de feltételezhető, hogy itt is Szent Istváné az elsődleges szerep. Moldva a magyar nyelvterület talán legarchaikusabb vidéke, itt őrződött meg a legtöbb eredeti reliktum. Csak Moldvában ismeretes például húshagyat mondája: azért kezdődik két nappal később a katolikus nagyböjt, mert Szent István Szabófalva környékén Szent László késve érkezett meg a pogányokkal vívott csatából, s megkérte a pápát, más változatban a Jóistent: engedje mégis húshagyatolni. Egyébként nem két, hanem három szent királyunk van: István, László és Szent Imre, aki a valóságban nem volt király, de a hagyomány őt teszi meg harmadiknak. Három különböző attitűd. Szent István bölcs, öreg uralkodó; Szent László középkorú, harcos lovag; Szent Imre vallásban elmélyedő, tiszta szívű ifjú. Egy XIV. századi templomi freskón a magyar szent királyokat ismerhetjük fel a bibliai háromkirályok alakjában. Három életkor, három eszmény, de együtt formálnak markáns egészet. Ennek nincs párja az európai kultúrhagyományban.

Az ön könyvében a hagyományrétegek mögött olykor fölsejlik a király igazi, ambivalens, emberi alakja. Kideríthetjük a mondakincsből, milyen lehetett Szent István valójában?

A Kálmán király idején keletkezett Kislegenda, a korábbi Nagylegenda ájtatos, kegyes szentképével szemben, István uralkodói vonásait igyekszik hangsúlyozni. Kemény, olykor kegyetlen uralkodót mutat be, amilyen István valóban lehetett. S kiemelkedő képességű hadvezért, aki számos háborút vívott, és mindegyiket megnyerte. A Kislegendában megrajzolt Szent István-portrét, kérdőjelekkel ugyan, de valóságosnak tekinthetjük azért is, mert megírásakor még csupán két emberöltőnyi idő telt el a halála óta. Istvánt sokan ismerhették személyesen is, hiszen járta a királyi udvarházakat az akkori szokásoknak megfelelően. Nem megközelíthetetlen, távoli uralkodó volt, hanem hús-vér figura. Szent László még inkább. Nem mindenki szerette Istvánt, sőt sokan gyűlölettel emlékeztek rá, főként a Vata-féle vidéken.

A mondákban találkozunk a nagy népszerűségre valló álruhás király alakjával is. Hányféle Szent István él a néphagyományban?

Sokféle. Ami népi hőssel megtörténhet, az Szent Istvánnal megtörtént. Az álruhás király motívumával kapcsolatban az a legérdekesebb, hogy azok a mondák, amelyek a magyar nyelvterület több részén Mátyás királyhoz fűződnek, Somogyban kifejezetten Szent Istvánról szólnak. Felmerül a kérdés, hogy nem az István-mondákat kellene-e eredeti rétegnek tekintenünk, amelyet aztán a Mátyás-hagyomány megörökölt és átvett Somogyban nem, mert itt erős helyi tradíciók voltak, egészen az Árpád-kortól kezdve. A középkori ikonográfiában vagy a barokk kori képeken István király bölcs, öreg uralkodó; ebből kevés maradt fenn a folklórhagyományban, de a középkorban domináns lehetett. Létezett kegyességi Szent István-kép, hiszen az egyház folyamatosan ezt a figurát szuggerálta, ám ettől élesen elválhatott a köznépi tradíció.

Hol ér össze, illetve hol válik el az egyházi hagyomány a néphagyománytól? Milyen képet őrizhetünk István király kegyességéről?

Ami napjaink szóhagyományában kegyességi vonás, az csupa toposzból, általános motívumból és típusból építkezik. Viszont ha visszanyomozunk egészen az István szentté avatása utáni évekig, akkor kiderül, hogy a szakrális királyeszme nagyon eleven. Már a szentté avatás kapcsán is csodás gyógyulásokról számolnak be. Ez a gyógyító-szakrális aura volt az, ami a középkor századai során Szent István kegyességi vonásait igazán meghatározta a néphagyományban hiszen elvont teológai teóriák helyett azt a hitet táplálta, hogy a szent király valóságos gyógyulásokhoz segít. Több ilyen hagyomány maradt fenn, s ezek egészen késői megjelenése is ismert. Az egyik a somogyvári, az úgynevezett Szentesica forráshoz fűződik: amikor István legyőzte Koppányt a monda szerint Somogyban , ott mosta meg véres kardját és kezét. Így a forrás gyógyerejű lett, és az 1749-es somogyvári canonica visitatio alkalmával csodás gyógyulások egész sorát jegyezték föl. Ezeket az akkor élő hagyományból meríthették. Egy Tarnóczy István nevű jezsuita szerző, aki mindhárom szent királyról könyvet adott ki, megjegyzi, hogy Szent István a mérges állatok marását keze érintésével gyógyítani tudta. Európában másutt is ismert az angolfrancia hagyományok nyomán, hogy a királyok kézrátétellel gyógyítanak. S idetartozik a pannonhalmi Szent István széke hagyomány is. Ez egy kőszék az altemplomban, amelyről egy XVII. század forrás azt állítja: aki beleül, megszűnnek a derékbántalmai. A moldvai csángók tudatvilágában Szent István kozmikus jelentőségű király, aki kardjával az égre suhintott, és így keletkezett a Tejút.

Ha a szent király kultuszára gondolunk, először a Szent Jobb jut eszünkbe. Milyen hagyományok kötődnek hozzá, hogyan lett ilyen népszerű István jobbja?

Ez magyar specifikum, nem tudok arról, hogy bárhol másutt kezet tisztelnének ily módon. Talán azért lett jeles ereklyévé, mert más nem maradt meg Szent István teteméből. A kéz megmaradását a Hartvik-féle legendaszerkesztmény örökíti meg. Egy Mercurius nevezetű apát nos, a legenda némileg homályosan fogalmaz, de a sorok között olvasva nyilvánvalóvá válik egyszerűen ellopta. Lehet, hogy a kézereklye akkor már külön volt a székesfehérvári sírban, lehet, hogy ő választotta le, mindenesetre családi birtokára vitte, a későbbi Szentjobbra. A legenda elmondja, hogy amikor felnyitották Szent István sírját, Szent László indulatos szavakkal küldte el Mercurius apátot, de utóbb megbocsátott, azzal a kikötéssel, hogy monostort építtet az ereklye tiszteletére amely még ekkor, sőt a tizennegyedik század végéig teljes kar volt. Később leválasztottak belőle darabokat, ezek többek közt Lengyelországba kerültek. Szent István teteme később a török pusztítás áldozatául esett. Maradt a csodatévő, irgalmas, alamizsnát osztó kéz. A Szent Jobbal kapcsolatban több érdekes népmonda is fennmaradt. Várad és Hargita között úgy tudják, István csatában vesztette el jobbját. S igen különös a bánáti monda: amikor István Babilonban járt édesanyjával, az anya kijelentette: ezt a tornyot az Isten se tudná lerombolni, mire a király pofon ütötte anyját; ezt később annyira megbánta, hogy levágatta jobb kezét, amely még most is megvan. Egyébként a Szent Jobb-mondák leágazásai lehetnek azok a tündérmesék, amelyeknek hőse egy Szent Jobb nevű, igazságszerető vitéz.

Vannak mesterségesen gerjesztett legendák is? Létezik olyan tudományos vélemény, amely szerint az ország Máriának való felajánlását csak utóbb tulajdonították Istvánnak...

Ez a bizonyos legendás hagyomány nagy valószínűséggel éppen ilyen legendaírói, egyházi fikció.

Szent István művének egyik vitathatatlanul legfontosabb eleme Magyarország keresztény hitre térítése volt. Hogyan látja a néphagyomány a hittérítő királyt?

A térítő Istvánról keveset beszélnek a mondák, de abból a kevésből harcos hittérítés rajzolódik ki. Egy gyimesi csángó adatközlő szerint vaskezű volt; aki a pogány vallást akarta, s nem akart megtérni, azzal komiszul bánt fehérnépeknek még a csecsit is levágta, ha nem mentek misére. Persze ez szóhagyomány, nem pedig történelmi adat. Anonymusnál jelenik meg Tonuzoba története: a besenyő vezért István azért temettette el élve, mert nem akart megkeresztelkedni. Szeged vidéki gyűjtésből származnak azok a mondák, amelyek szerint jászokat és kunokat temettetett el élve Szent István, mert ragaszkodtak a pogány istenségekhez.

De föllelhetjük az ön könyvében azokat a hagyományokat is, amelyek a tiszta szívű, könyörületes, ellenségeinek is megkegyelmező királyt mutatják be. És felmerülhet a kérdés, vajon hitbeli vagy reálpolitikai döntés volt Magyarország keresztény hitre térítése...

Ezer év távlatából is megítélhető, hogy mindkét motiváció szerepet játszott. Szent István mély hitű keresztény ember volt, aki tisztán látta, mit kell tennie a nemzet fennmaradásáért. S ha a véres eseményekre gondolunk, ne felejtsük el, hogy mindez a középkorban történt..

Nem lehetséges, hogy hivatalos történelmi ismereteink is tartalmaznak hagyományelemeket, amelyek nem történtek meg valójában?

De igen. Gondoljunk Anonymusra, aki a Gestában két helyen elmondja a regösök csacsogó énekét. A korabeli szóhagyományt lesajnálja, ugyanakkor ő is vesz át mondákat, például a Botond-mondát. Laskai Osvát, a XV. század végének neves hittudósa megemlíti, hogy a király elevenen megnyúzatta egy udvarbíráját hamis ítélkezés miatt. Vélhetően ez is néphagyomány, más népeknél is ismertek a párhuzamai. A Képes Krónika számos ilyen elemet tartalmaz. Valószínű, hogy Szent László jeles harcos volt, de nem tudhatjuk, hogy az a bizonyos eset, amikor egy kun harcos által elrabolt magyar lányt megmentett, megtörtént-e. Lehet, hogy az életében is vitéz hírű Lászlóra ráruháztak egy, abban a korban divatos hőstettet. Így születnek a mítoszok. A keleti, belső-ázsiai népek körében napjainkig fennmaradtak ilyen hősénekek, csak más szereplőkkel. De a népi tudat számára és ez benne a szép nem az az elsődleges, hogy mi történt valójában. Szent István csodálatos és maradandó, máig is fennálló művet alkotott; ezt a mai napig is tapasztaljuk, tehát valóság. Az ő személye pedig olyan, amilyennek mi látjuk. A folklórhagyomány, a népi történelemtudat Szent Istvánja nemzeti mitológiánk része éppúgy, mint Szent László, Mátyás vagy Rákóczi fejedelem.

Létezik-e lezárt kánon a mitológiában, vagy a mai napig is tart a mítoszképződés folyamata?

A néphagyomány folyamatosan változik. A néprajzi gyűjtések többsége a huszadik században történt, de nem tudjuk, meddig kellene visszanyomoznunk, hogy egy-egy adat közvetlen forrását megtaláljuk. Új hagyományok már nem keletkeznek. A folklorisztikában közhely, hogy a huszonnegyedik órát éljük. Kihalnak a hagyományőrzők, elapadnak a források. A kollektivizálás előtt felnőtt generáció az utolsó, amely hagyományos paraszti kultúrában született. Ezért a hetven év alattiaktól már csak morzsákat tudunk gyűjteni. Talán az urbánus kultúra is alkalmas másfajta mítoszképződésre. A Szent István-hagyományt, azt hiszem, lezárt egésznek tekinthetjük; bár még lehetnek begyűjtetlen adatok, amelyeket érdemes lenne rögzíteni.