Az eltűnő idő nyomában

Az idei esztendő a civilizációk párbeszédének éve. Két évvel ezelőtt Hatami iráni elnök javasolta ezt az ENSZ közgyűlésén. Így 2001-benvilágunk sokszínűségét ünnepeljük. Csak hát kérdés: meddig léteznek még ezek a különféle civilizációk...? Egyre többüket fenyegeti ugyanis a feloldódás, a beolvadás, az eltűnés. Kultúrák, világok, szokások, életformák, sőt alkalmasint népek vannak eltűnőben.Ültünk a jachton. Az eget felhők homályosították, a nap sugarai mintha csak közülük kandikáltak volna ki. Mégis a szó szoros értelmében megégtünk, mert a napsugarak merőlegesen zuhantak ránk. De hát végül is az Egyenlítőnél voltunk. Forróságban és nemegyszer forró helyzetben is. Brazíliában. Az aranyásóknál s aztán az indiánoknál. A fogyatkozó – s éppen az aranyásók áldatlan tevékenységének is betudhatóan állandóan apadó – lélekszámú yanomamiknál.Az Amazonason ringatódzó jachton Amazónia kormányzója magyarázgatott. Arról, hogy az aranyásók tényleg komoly problémát jelentenek az egész országban, s persze különösen itt, Amazóniában. Ennek oka? A gazdaság nehézségei és nyomában a nagyon is sokszínű társadalom megannyi gondja. Egyre több ugyanis a munkanélküli, a városokból csak úgy ömlik ki a nép. Munkát keres. Sokan kényszerűségből vágnak neki az ismeretlennek, s az őserdőben és a folyók mentén arany után kutatnak. Szabadon, minden ellenőrzés nélkül rabolják ki, teszik tönkre a természetet és a benne élőket egyaránt.Ültünk a jachton és néztem az Amazonast. A természet egyik csodája ez. Brazília és a világ legbővizűbb folyója. Negyven Duna és vagy húsz Nílus kitelne belőle. Itt születik, északon, a legendás Manaus városa mellett. Két folyó, a rio Negro, vagyis a Fekete folyó – melynek színe a különféle ásványi anyagok miatt valóban koromfekete – és az aranysárga Solimoes találkozásából. A két folyó vize azonban kilométereken keresztül nem keveredik egymással – a bennük lévő ásványok eltérő fajsúlya miatt –, és párhuzamosan haladnak a mederben. Ám a folyó ettől kezdve Amazonasnak neveztetik. Hát itt és így kezdődik a világ legnagyobb folyamrendszere, melyet vagy száz mellékfolyó táplál, s mely a világ édesvízkészletének egyötödét adja.A távolban caboclók, vagyis vízi emberek cölöpökre épült házai. Manaus elővárosféléje ez, pontosan a szegénynegyed. Manaus: Amazónia állam központja, fővárosa. A századfordulón még a trópusok Párizsának nevezték, legalábbis akik egyáltalán tudtak a létezéséről. Gazdagságát az akkor fellendülő gumiipar alapozta meg; virágzó kereskedelmi központ és forgalmas kikötő lett, ahol a felső tízezer olyan luxuspalotákban lakott, melyeket Európából szinte kövenként szállítottak át. Brazíliában itt vezették be először a villanyt, és itt építették ki elsőként a telefonhálózatot. A város előkelői szennyesüket Portugáliában tisztíttatták (Brazília ugyanis portugál gyarmat volt), s Manaus legendás operaházába jártak szórakozni. Ez az operaház – az őserdő kellős közepén – a milánói Scala másaként épült, igaz, meglehetősen eklektikusra sikeredett. Megnyitóján állítólag maga Caruso énekelt.Aztán a világ rájött, hogy olcsóbb – és főleg könynyebben hozzáférhető – gumit is vásárolhat, mégpedig Ázsiában. Manausnak befellegzett. Még mindig virágzó kikötő, szabad kikötő, afféle brazil Hongkong, de azért ma már nem sokban különbözik a többi, lerobbant brazil kikötővárostól. Sőt Brazília összes városa közül talán ez az egyik legszegényebb. Ahol keselyűk lesik a piacolókat, s tán még magukat az aranyásókat is. Mert – kell-e mondani? – Amazóniát s az itt élő indiánokat igencsak gyötri az aranyláz...Manausból helikopteren vagy kicsiny különrepülőgépen lehet eljutni az őserdők rejtekén élő indián törzsekhez. Roraimába például. Itt kerek házikókban, úgynevezett malocáckban élnek a yanomami indiánok. Rendkívül barátságosak és szívélyesek, s szinte gyermeki bizalommal tekintenek az idegenre. Asszonyaik szívesen festik arcukat, s díszként hegyes pálcikákat „használnak”: orrukon vagy fülcimpáikon fúrják keresztül őket. Apró termetűek mindahányan, s ha a legjobb egészségnek örvendenek, akkor sem nyomnak többet negyven-negyvenöt kilónál. Szemük gyakran csillog a hallucinogén szerektől. Maniókán élnek és erdei gyümölcsökön. Az övék az egyik legősibb indián törzs Brazíliában; valamikor a legnépesebbek egyike is volt. Manapság körülbelül hétezren vannak, pontosabban ennyien maradtak.A világ a kilencvenes évek elején figyelt fel rájuk igazán: az 1992-es riói környezetvédelmi világkonferencia idején. A velük kapcsolatos skandalum ugyanis éppen a világkonferencia előtt tört ki. Ezt a vidéket akkoriban szállták meg a garimpeirók, azaz az aranyásók, s a szövetségi katonaság emberei (Brazília szövetségi állam) hiába távolították el őket, visszatértek, föltúrták és tönkretették a yanomamik földjeit. És magukat a yanomamikat is: betegségeket „hoztak” nekik. Még az olyan egyszerű dolgokkal is, mint egy-egy ajándék konzerv. A természetes erdei gyümölcsökhöz szokott indiánok ugyanis a konzervtől óhatatlanul gyomor- és bélbajokat kapnak. Szervezetük másféle táplálékhoz szokott, s az orvosok szerint bizony az efféle betegségekkel szemben eleve védtelenek.A yanomamik egészen 1987-ig azt hitték magukról, hogy egyedül vannak a világban. Ez a „magányuk” akkor már vagy háromezer esztendeje tartott. Antropológusok szerint ugyanis azóta élnek Amazónia őserdeiben. Félnomád nép. Földjeik nagyon gazdagok, elsősorban aranyban és urániumban. Hát ezért is sok a hívatlan vendég errefelé...A brazil központi kormányzat néhány évvel ezelőtt meg is hirdette az úgynevezett „dzsungelfelszabadítási” hadműveletet, mely abból állt, hogy mintegy egymillió dolláros költséggel kitessékelte a yanomamik földjéről a garimpeirókat. Több ezret. Csakhogy ők szépen viszszaszivárogtak, egyes becslések szerint tízezernél is többen. S mondják, úgy viselkednek az indiánokkal, mint annak idején a portugál gyarmatosítók.S most ők is hozzák a maguk gyöngyeit. Igaz, ezek már a modern kor üveggyöngyei. Sok indián örvend is nekik, s azt hiszi, hogy az aranyásók igaz és jó emberek.– A garimpeirók tényleg tisztességes és jószívű emberek – hadonászik az egyik indián. – Ruhát is szoktak adni. Ruhát, babot hoznak nekünk, trikókat ajándékoznak. Járt itt olyan garimpeiro is, aki több mint ötven trikót hozott, és csak úgy szétosztotta közöttünk!Kétségtelen, hogy az indiánok számára is – és itt nemcsak a yanomamikról van szó! – előbb-utóbb elkerülhetetlen a kapcsolat, mi több, a barátkozás és a párbeszéd a külvilággal és a külvilág civilizációjával. Csak az a baj – méghozzá nagy baj! –, hogy ez nemegyszer durva és végzetes. Mármint az indiánok számára végzetes. Ezek az indiánok ugyanis nem a fehérek igazi kultúráját ismerik meg, hanem alulnézetből a lumpenekét, akik – fittyet hányva az ősi népek, így az indiánok szokásaira és kultúrájára – beszennyezik vizeiket, kipusztítják állataikat, s megfertőzik őket is.Erre egyébként lassanként maguk az indiánok is rájönnek, hiszen egyik-másik csoportjuk már kezd viszszahúzódni az aranyásók táboraitól, ahonnan és akiktől pedig barátságot és jobb életet remélt. Lassan-lassan, de rájönnek, hogy a barátkozásból csakis bajaik származnak. Sokan közülük ugyanis olyan betegségeket kapnak, melyek ellen a szervezetükben nincs is ellenálló anyag. Ezek az indiánok az egyszerű influenzába, kanyaróba vagy hasmenésbe bele is halhatnak. Mesélik, hogy időnként a „jószívű”, az „együttérző” garimpeiróktól olyan gyógyszereket kapnak, melyek nem is segítenek rajtuk. Amelyik indián például maláriában szenved – és az indián lakosság mintegy fele szenved maláriában –, annak nincs túl sok esélye a túlélésre. Gyakorlatilag szinte mindegyiküknek van is valami baja: maláriások, tébécések, gyomorbajosok. És ezen az állami egészségügyi szolgálat rendszeresen idelátogató orvosai sem tudnak gyökeresen változtatni.Jogos hát a világ aggodalma? Egy nép, egy nagy kultúrájú, ősi hagyományú, de ma már kis lélekszámú nép – ahelyett, hogy alkalmazkodni, integrálódni tudna a modern világban – lassan eltűnésre ítéltetik? Brazília indiánjai ilyen védtelenek volnának? A századfordulón még ötmilliónyian éltek ebben a hatalmas országban, s számuk mára alig kétszázharmincezerre zsugorodott. Kétszázötven törzsben élnek szerte az országban.S vajon mi kellene a megmentésükhöz? A túlélésükhöz?Meg kell-e maradni az íjnál, a nyílnál, a gyűjtögetésnél, vagy – emlékekben megőrizve a múltat – nem nekik kellene-e alkalmazkodniuk a történelemhez? Az úgynevezett modern, civilizált társadalomhoz? Igaz, itt a katasztrófa akkor következett be, amikor az indiánok föladták elzárkózásukat. De vajon fönntarthatták-e volna még ezt és meddig?! Tehettek-e volna másként?Afrika déli fertályán – Namíbiában, Botswanában és a Dél-afrikai Köztársaságban – a busmanokat fenyegeti az eltűnés, a feloldódás veszélye.A Dél-afrikai Köztársaságban azonban a szerencsésebb törzsek meglepő és váratlan segítségre leltek. Fokvárostól néhány órányira egy farmon.Holdbéli tájon vezet az út, a Karooba. Vadregényes vidék ez, vagy négyórányi járásra a tündérszép Fokvárostól. Kéklő üveghegyek, völgyek, holdébli sziklák, erdő, agavé, sivatag. Ez bizony maga a paradicsom. A busmanoké.De ha azt mondom: busmanok – mit válaszolsz? Legfeljebb eszedbe jut a nagy sikerű botswanai film – Az istenek a fejükre estek című –, a homlokodra csapsz, és azt mondod: tényleg, milyen jó is busmannak lenni?!Hát persze, hogy ez nem igaz. Mert a busmanok élete korántsem hóka-móka-kacagás. Sokat és nehéz időket megélt törzs ez Afrika déli végein. Jó néhány esztendeje már, hogy a dél-afrikai televízióban bemutattak egy filmet a busmanok hányódásairól. S akkor egy tehetős földbirtokos itt, a Karooban fölkínálta óriásfarmját a Kalahári sivatag egyik busman törzsének, vagy háromtucatnyi apró embernek. Akik jöttek is, összenádazták otthonaikat, a közösségi kunyhót, iskolának szolgáló nagykuckót csináltak maguknak. Új otthont – de valami olyasmit, mint a régi volt ott, a sivatagban. S valahogyan élni is úgy próbálnak most itt, mint valaha a sivatagban éltek volt...Őrizve és emlékezve a múltra.S van is mire emlékezniük.A busmanok törzse ugyanis vagy harmincezer (!) évvel ezelőtt bukkant fel a fekete kontinensen. Azóta élnek itt a délnyugati végeken. Harminc-negyvenezernyien lehetnek, s a kihalás fenyegeti őket (csakúgy, mint például a pigmeusokat).Ezek az alacsony növésű emberek – kiknek neve annyit jelent: a bokor emberei – erősek és szívósak. Namíbiában és Dél-Afrikában ezért is „alkalmazták” őket a hadseregben, a határok mentén. Csakhogy ma az úgynevezett modern civilizáció kezdi „fölemészteni” őket. Az állam egyelőre nem gondol velük. Rosszabb esetben nemzeti parkokba zsúfolja őket; a jobb esetek pedig még váratnak magukra. Vagy meglehetősen ritkák...Ennek a törzsnek most ez a ritka eset adatott meg. A menedéket adó dél-afrikai birtokos farmján folytathatja valahai életét. Legalábbis látszólag. Az asszonyok a házikók körül tesznek-vesznek, a férfiak vadászgatnak. Van bőven mire... Igaz, ha nem jut elég vad, a farmon gondoskodnak róluk: kipótolják nekik a városból hozottal. A gyöngyöket, melyeket asszonyaik fűznek, eladják lent, a városban.Kétségtelen, hogy úgy fest a dolog, mintha csúf rezervátumban élnének itt...– Ugyan! Nekünk olyan értelmetlen volt már az életünk! Mit csináltunk volna ott a Kalahári sivatagban?! Minden, ami értékes volt számunkra, minden eltűnt, odalett. Itt legalább menedéket kapunk... – mondja egy kortalannak látszó busman asszony, mikor a tűz körül beszélgetünk. Tolmáccsal, persze. Csinos fiatal szőke nő a tolmács: Bets Hamman antropológus. Férjével, a szintén antropológus Michaellal azon serénykednek, hogy segítsenek a pici embereken. Beilleszkedni a modern világba. Bets működteti a minitelepülés iskoláját.– A tanítás fél kilenckor kezdődik, és minden nagyon kötetlen – mondja az antropológusnő. – Ők eljönnek az iskolába, s azzal kezdik, hogy elüldögélnek a tűz mellett. Megbeszéljük, hogy mi minden is történt az előző napon: a fiúk elmondják, mit csináltak a vadászatokon, a leányok pedig arról beszélnek, hogyan tanulják meg a gyöngyfűzést. És aztán én elkezdem tanítani nekik az angol ábécét. A mi célunk itt nem más, mint hogy elsajátíttassuk velük az alapvető tudnivalókat, de úgy, hogy közben megtanulják megőrizni és tiszteletben tartani a hagyományaikat is. Egyszóval azt tanítjuk nekik: fogadják el a modern civilizáció előnyeit, éljenek is vele, de közben ne feledkezzenek meg a busman kultúráról sem!Csak hát ez az egész mégiscsak úgy fest, mintha egy mesterséges rezervátumban emberekkel kísérletezgetnének – tamáskodom. Bets férje, Michael Daiber válaszol.– Én azért nem nevezném ezt mesterséges rezervátumnak. Kísérletezgetésnek pedig még kevésbé. Jókora terület ez ugyanis, rengeteg a vad, itt megélnek a busmanok. S különben is miféle más lehetőségük lenne? Mi mást nyújthatnánk nekik, ha ez nem lenne?! Vagy hagyjuk őket a sorsukra? Éhbérért dolgozzanak idegen földeken, magas gyermekhalandósággal és alkoholizmussal?! Vagy mégis kövessünk el mindent, hogy lehetővé tegyük nekik: részben éljenek tovább úgy, ahogy régebben, de közben lassanként „tanulják meg” a mai világot is?!Vajon a busman nyilazás művészetének is vége? Vajon tényleg jobb alkalmazkodni a történelemhez? Igazodni – de hogyan?Az afrikai Szahara időtlen és moccanatlan világában él egy törzs: a tuaregeké. Múltja mítoszait és szép legendáját még őrzi, társadalma még változatlanul matriarchátus, mint valaha volt. Ám a tuareg társadalom – kényszerből ugyan, de – alkalmazkodóban van a mai világhoz. De ez már egy más történet.Folytatás a jövő heti Magazinban