Mit árul el a halott arca? Hogy más. Kisimultak a vonásai, nyugodtság lengi körül, a béke jegyei. Az erkölcsi imperativusoknak oda. Az életében készült felvételeken sok az indulat. Örökösen csatázik, viaskodik, háborúzik. Ritkábban szelíd. Emlékeim nagy részét kereszthordozások hosszú évei s a passzivitásra való kényszerítés foglalják el, odaültetve a fekélyes Jób mellé, nem jelenthetek sok örvendetest vagy vigasztalót emlékiratainak első mondatai. Most angyalok veszik körül. Egy csendes nap az egymást hajszoló, kopott napok sodrában. Egy múlt idő. Egy pillanatfelvétel. Mi dolgozhatott abban az emberben, aki a halál pillanatában egy fényképezőgépet vett elő? Gyér haj, megnyúlott orr, keskeny száj, magas homlok. Illyés Gyula szavai: Embernek születünk; de halnunk istenmód kellene. Mi erre az esély? Gyakorlatilag semmi. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára az üdvösséghez így fejeződik be a könyv, egy évvel a halála előtt.
A fénykép a nyolcvanhárom éves Soltész Elemér breviáriumából került elő. A kanonok úr 1968 óta Bécsben él, most tervezi, hogy végleg hazajön. 1971-ben, amikor Mindszenty hercegprímás kiszabadult és Bécsbe költözött, a főpásztor mellé szegődött, idehaza még reménylették is, hogy a bíborosról majd híreket küld haza. De tévedtek.
Megőrzött viszont néhány levelet egykori püspökétől, a későbbi hercegprímástól. Az egyikben ez olvasható:
Tisztelendő dr. Soltész Elemér hitoktató úrnak, Gödöllő
Kedves Fiam!
Azonnali hatállyal kinevezlek a váci Szent József Internátus prefektusává. Állásodat azonnal foglald el. Addig, míg a Szent József Internátusban a lakásod rendbe nem jön, a püspöki palotámban kapsz elhelyezést és ellátást. Fizetésedről később fogok gondoskodni. Főpásztori elismerésemet fejezem ki azon tevékenységed felett, hogy papnevelő intézetünk anyagi ellátását termények gyűjtésével és beszállításával megkönnyíteni törekedtél. Ilyen irányban a jövőben is kell majd szolgálatot teljesítened.
Magamat buzgó imáidba ajánlva vagyok
Vác, 1945. július hó 3-án
Szerető atyád az Úrban, Mindszenty József püspök
Az összetöredezett, sárguló papírlapok közül a másik jóval későbbi. 1984. szeptember 14-én Lékai László bíboros tiszteletbeli kanonokká nevezi ki Soltész Elemért. Részlet az okmányból:
Főtisztelendő Atya!
A végtelen Isten kegyelméből ez év október 28-án érkezem el aranymisés oltáromhoz, pappá szentelésem 50. évfordulójához. A jó Isten iránti hálámat és örömömet azáltal is szeretném gazdagítani, hogy elismerésemmel és kitüntetésemmel jutalmazzam meg azokat a paptestvéreimet, akik hozzájárultak főpásztori küldetésem eredményessé tételében. Ezek között Főtisztelendőséged személyének is sok köszönettel tartozom segítőkészségéért, amelyet azzal kívánok jutalmazni, hogy Ordináriusának hozzájárulása birtokában, a Főszékesegyházi Káptalan meghallgatása után, kinevezem az esztergomi Főszékesegyházi Káptalan tiszteletbeli kanonokjává. (...)
Szívből kívánom, hogy az ősi Káptalan tiszteletbeli stallumát jó egészségben viselhesse hívei örömére és Egyházunk javára.
Főpásztori áldásommal vagyok Lékai László bíboros, prímás, érsek.
Egy évvel ezelőtt, a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorában Soltész Elemér a Szent Koronára vonatkozóan meglepő kijelentést tett. Elmondta, hogy bizalmas információk révén 1977. február 2-án a tudomására jutott: a Szent Korona a közzétett ismeretekkel ellentétben három hónapja már elhagyta az Egyesült Államokat és Ausztriában kötött ki. Ausztria azon az alapon, hogy utoljára osztrák császár és király fején volt a korona, valószínűleg szívesen látta volna Szent István ereklyéjét osztrák földön, de erre nézve semmilyen megállapodás nem született. A Szent Korona tehát tette hozzá a legjobb úton volt afelé, hogy átmenetileg feledésbe merüljön, vagy felbukkanjon valahol egy európai múzeumban. Miként azt az elkövetkező hetek eseményei igazolták, ezzel az információval csak én rendelkeztem. Tizenkét álmatlan éjszaka után, ezt a minden érintett számára kényes és valószínűleg későbbi politikai bonyodalmakat ígérő helyzetet feloldandó, levélben, virágnyelven, Lékai bíboros úrhoz fordultam. A következőket írtam neki:
» Őeminenciája, Magyarország Prímásának, Esztergom
Meghatódottan mondhatom el Magyarország első főpapjának, mint az arra illetékesnek, hogy Szent István koronája és palástja történelmi útján hazafelé tart. Három hónapig Salzburg mellett, a mattseei kolostorban (A-51-53) őrzik. Magyar egyházunknak otthon és idegenben sok sikert kíván, hódolattal: dr. Soltész Elemér. «
A célom ezzel az volt, hogy felhívjam a figyelmet e váratlan új helyzetre és páratlan lehetőségre, az ügyet kimozdítsam a holtpontról, és a Szent Koronát hazavezéreljem. A levél óriási hatást váltott ki. A legfontosabb azonban az, hogy minden bizonnyal ezután indultak meg a Szent Korona hazahozatalára vonatkozó konkrét, hivatalos tárgyalások, amelyek végén Ausztriából ismét visszakerült az USA-ba, illetőleg 1978. január 6-án visszatért Szent István országába.
Nagyon kevés az ismeretünk Mindszenty hercegprímás haláláról, arról a néhány napról, amit a szomorú órát megelőzően kórházban töltött! Ön akkor is Bécsben élt. Ki tudná-e egészíteni ismereteinket? kérdeztem.
Már betegen érkezett vissza 1975. április 20-a után Venezuelából és Kolumbiából, ahol missziós körúton járt válaszolta Soltész Elemér. Hazafelé a repülőgépen többször nem volt magánál. Április 28-án aztán a II. kerületi irgalmas rendi kórházba szállították. Mindjárt vita volt, mert apácák akarták körülvenni, de végül ezt megtiltották. Az orvosokon és a nővéreken kívül a rend egy tagja szegődött melléje kilenc napra, amíg élt.
Ez alatt a kilenc nap alatt ön többször meglátogatta?
Hogyne, többször is. Attól függetlenül, hogy ismertük egymást korábbról is és amióta Bécsben élt, sokszor volt alkalmam vele találkozni, mondhatom úgy, hogy a hét egy napját vele töltöttem , én az irgalmasoknál voltam kórházlelkész, tehát ott, ahová bekerült. Ragaszkodott hozzá, hogy ebéd után, délután három óra tájban a betegágyánál felkeressem.
Miről beszélgettek a röpke időszak alatt?
Haláláig vezető gondolata volt a Szent Korona bizonytalan sorsa és jövője, valamint a Pázmáneumnak amelyben ő is otthont kapott az alapító szándéka, és a sok évszázados hagyományok szerinti hasznosítása. Leggyakrabban azonban az egyház helyzetéről volt szó. Arról, hogy miképpen lehetne nagyobb és mozgalmasabb életteret szerezni neki. Nemegyszer ellenkező véleményen voltunk, de másnapra sokszor belátta, hogy nincsen igaza. Sétáltunk a folyosón, és egy alkalommal azt mondta, hogy az újságírókat kellene meggyőzni... Erre én megálltam, és nem mentem tovább vele. Mindszenty azonban nem vette észre, hogy megállok, és tovább folytatta az útját. Elment a folyosó végéig, ott megfordult, felnézett és megállt, majd elindult felém. Ekkor én is elindultam feléje. Amikor ismét egymás közelébe értünk, átölelt és azt mondta: ,Magának van igaza. A sajtó segítségével nem juthatunk előbbre. Nehéz helyzetben volt. Tőle elfogadtak volna bármit, de a beszédre, üzenetre nem volt lehetősége.
Meglátogatták mások is a kórházban?
Egy alkalommal járt bent nála Monsignore Cheli, a bécsi nuncius.
Miről váltottak szót?
Csak a betegségéről.
Milyen betegségben szenvedett?
Prosztatabántalmai voltak meg szívpanaszai. Az a furcsa eset állt elő, hogy nem a kórház főorvosát hívták hozzá, hanem kívülről egy orvostanárt. Ez persze nem tetszett a főorvosnak, aki nekem is panaszkodott. És nekem mondta el azt is, hogy a prímás menthetetlen, és meg fog halni. Jobb volna talán, ha egy hónap múlva műtenék meg, s ezt mondjam el a bíborosnak.
Megmondta neki?
Igen.
És mit válaszolt a bíboros?
Azt, hogy nem vár egy hónapig.
Az operáció időpontját is kijelölték?
Ki. Másnapra.
Az utolsó kenetet feladták neki?
(Soltész Elemér kanonok úr csak hosszabb szünet után válaszol.)
Na most hogy mondjam... Elmondhatom?... Nem adták fel neki!
De miért nem? Hiszen tudták, hogy milyen állapotban van.
Megmondom, hogy miért nem. Mert nem olyan egyszerű. Ugyanis én nem mondhattam neki, hogy vegye fel az utolsó kenetet. Másnak talán javasolhattam volna, de Magyarország első főpapjának nem!
Mindszenty sem célzott rá, hogy fel szeretné venni az utolsó kenetet?
Nem. Nem.
Mielőtt a műtőbe vitték, ön beszélt vele?
Igen. Bementem hozzá mint kórházlelkész. Akkor már bent volt nála egy Mészáros nevű pap, aki korábban rajtam keresztül kért a bíborostól bebocsáttatást. Megjegyzem, hogy Mindszenty kérésére ő vitt neki kis szivarkákat, mert egy fél szivart naponta elszívott. Tehát megyek be hozzá mindennel, ami a szentségi aktushoz szükséges, a kezemben az olívaolaj, ama régi hagyomány szerint, amely a gyógyulás reményét a megkenéssel kapcsolja össze, a betegek kenése pedig tudjuk, maga a bűnbocsánat, amikor Mészáros ordítva juttatja a prímás tudtára, hogy Soltész köszönni akar, búcsút akar venni... Mindszenty nem szólt semmit, csak nézett felém, aztán bólintott, és így köszönt el tőlem, szavak nélkül.
Mivel operálták?
Prosztatával, azonban a szíve mondta fel a szolgálatot. Az operációt követően még élt. Visszavitték a szobájába, de már nem volt magánál. Öntudatlanul olyan gesztusai voltak, amelyek a fájdalomra utaltak. Rázkódott. Mintha viaskodott volna a halál angyalával. És ekkor, amikor már nem volt senki mellette, kapott a szent kenetből, amelyet Jézus Krisztus létesített és Jakab hirdetett. Az olajjal megkentem az érzékszerveit és imádkoztam a lelki üdvéért.
Mikor halt meg?
Május 6-án 14 óra 15 perckor. Nyolcvanhárom éves volt, mint most én.
A fényképet, amely a halottas ágyon örökítette meg Mindszenty Józsefet, ki készítette?
Valaki ott a kórházban. Nem tudom megmondani. Talán valamelyik nővér. S aztán kaptam a felvételből. Azt is mondták, hogy nekem csinálták emlékül.
Soltész Elemér 1941. augusztus 20-án, Szent István napján misézett először szülőfalujában, Dányban. Gyémántmiséjét a hatvanadik évfordulón, két nap múlva tartja ugyancsak Dányban, délelőtt tíz órakor a helyi római katolikus templomban.
Szigeti Barbara Júlia
Kétségbeesetten keresi a szemtanúkat az elhunyt enyingi mentőtiszt családja
