Bevonultunk

Harminchárom évvel ezelőtt, 1968. augusztus huszonegyedikén a Varsói Szerződés csapatai nemes egyszerűséggel legázolták a komplett Csehszlovákiát Galíciától Sziléziáig, úgy ahogy volt. Az emelkedett ármádiában magyar vitézek is részt vettek, máig szégyellhetjük magunkat. (Magyar részről a szoborvárományos Kádár János elvtárs szervezte a túrát.) Az esemény csak a buta embereket lepte meg, amúgy szép szervesen illeszkedett a kommunizmusnak nevezett szivacsos agylágyulás folyamatába.
Az akkori Népszabadság, amely felcímében egyfolytában egyesülést javasolt a világ proletárjainak, oldalas pártközleményben tudatta kedves mindnyájunkkal, hogy a bevonulás egyedül és kizárólag a csehszlovák nép érdekében történt, még ha erről nem is tudtak szegények. Nagy lövöldözés egyébként nem volt, a csehszlovák katonáktól elvették a puskát, a civileknek meg azt mondták, hogy pofabe, itt népi demokrácia van, kuss. Szép nyár volt, engem éppen akkor vittek katonának, igaz, csak ide, Magyarországra, de az is éppen elég volt abban az időben. Olyan tanácstalanságfélét lehetett érezni a laktanyában, még a trágár őrmester ordibálásában is ott lapult a kétely, tényleg jó-e nekünk, ha a barátainak mondott csehszlovákokhoz hernyótalpon megyünk, nem farmotoros Ikarus buszszal. Kínos, szánalmas és undorító magyarázkodás lepte be a közéletet, buta párttitkárok és még butább hírlapírók próbálták megmagyarázni a budafoki péknek és a zalaszentgróti fröccsöntőnek, miért fontos nekünk, hogy Brnóban is Brezsnyev fújja a passzátszelet, ne pedig a Dubcek.
Harmadévszázada történt, de előttem még mindig ott a hírmagyarázó zavaros makogása, ahogyan a képernyőn verejtékezett az augusztus végi kánikulában. Izzadtságszagát máig érzem.